Posted by Bedő J. István
Tapasztalt kollégánk Kulcsár István olyan sebességgel ontja az olvasnivalót, hogy a többi prózaíró csak fejét csóválja vagy irigykedéssel, de azért csettint. („Ejha, vajon képes lennénk rá én is?”) Az új regénye elevenünkbe vág, mert, mint sok disztópia, azzal játszik el, hogy mi lenne, ha. Különbség persze mindig van, és ez is csak korlátos disztópia, ugyanis a létező Föld bolygó különböző országaiban játszódik, szereplői valódi alakok – csak éppen… No, ez az.
Ha előbb nem, a Nizza tengerparti sétányán történt kamionos embertiprás óta a világ érintett és nem érintett országainak terrorelhárítói felkészültek/nek arra, hogy ilyesmi náluk is előfordulhat. A hódító és pusztító típusú, iszlám hátterű szervezetek – első helyen a magát iszlám államnak nevező képződmény ‑ ugyanis nem válogatnak sem az eszközökben, sem a célpontokban. A listára bármelyik ország, szinte bármilyen okkal felkerülhet.
Kulcsár ezt a viselkedésformát és helyzetet gondolja tovább és végig. Ám tapasztalatai, világtudósítói múltja és fantáziája éppen elegendő ahhoz, hogy a nyugat-európai városokban végbement vérengzés ismeretében és alapján felrajzolja a borús lehetőségeket. Azért nem mondok jövőt, mert remélem, hogy a terrorgázolás nem következik be a Duna partján – miközben racionális gondolkodóként (és sajnos) nem tudom kizárni a lehetőségét. Kulcsár érzékenyen tapint rá arra, hogy a francia földön élő, harmadik generációs és be nem fogadott (mondjuk) algériai gyökerű legények könnyebben válhattak a dzsihád vallási bosszújának eszközeivé, mint (szintén mondjuk) magyar fiatalok. Nos, ebben a feszült terrorkrimiben a Virág elvtárs gyanakvását is megszégyenítő – de sajnos nem elképzelhetetlen – ok-okozati láncolat varázsolt el. Elárvult, állami gondozásban élő gyerekek a katonaiskola után válnak az afganisztáni magyar katonai kontingens tagjaivá.
lyen-olyan ágybeli és a korrupció határát átlépő kalandok után kerülnek éles bevetésre, onnan rabolják el őket, és faragnak belőlük IS-harcost, illetve alvó ügynököt. A történetben van minden, terrorgázolástól, gépeltérítéstől túszejtésen át kiszabadításig (ezeket az olvasó élvezetének megőrzése érdekében nem részletezem). Kulcsár rettentően pontos, nem hagyatkozik az emlékeire (tudom, ez tőle el is várható…), altisztnek nevezi a tiszthelyetteseket, és egyébként is minden klappol. Pontosan vezet végig a magyar Alföld városkáin és az európai nagyvárosokon, döccenő nélkül jut el a szülészeti éjszakától és a prostinegyedektől a közép-keleti hegyi falvakig.
Egy kicsit túl részletezettnek tűnt a muszlimmá vált két magyar fiú életrajza – de, visszanézve a vége felől, szükséges is volt ez az aprólékos életút-leírás, mert egy sor későbbi részlet motivációja ott volt megtalálható. Előkerül egy Magyarországon tanult, pastu orvos (realitás), aki itt is maradt és innen nősült (realitás), pszichiáter és hipnóziskutató (realitás), aki utóbb agymosó lesz (fél-realitás). Megjelenik benne a keleti belpolitika (realitás), az azeri balta (realitás), a beavatkozás/benemavatkozás nyugati politikája (realitás), a kihátrálás (realitás).
A mellékszereplők is hitelesek, mert Kulcsár pontosan ismeri a szovjet/posztszovjet időket, viselkedéseket, az EU- és NATO-politika játszmáit. Amit meg véletlenül nem tudott volna, abban kevés számú, de nagyon szakértő kolléga és nem kolléga segítette.
A rémes történetek akkor népszerűek, ha szerencsés a kimenetelük. Kulcsár úgy csavarta a sztorit, hogy végül sikerüljön a Jó erőinek felülkerekedniük a Rossz fölött. Persze ha amazok szemével nézzük a fejleményeket, ez a győzelem indukálhat újabb bosszúhullámokat is – de ne keverjük össze a regényt a valósággal.
Többféleképpen lehet olvasni a Dzsihád a Duna-parton történetét – és ez komoly kérdéseket vet fel, komolyabbakat, mint egy terrorkrimi, amit elolvasunk, és nyúlunk a következő könyv után.
A címben írt dzsihád: „Allah útján való küzdelem” a muszlim hittudósok szerint, a nem iszlám világ inkább szent háború néven említi. Ha a történet, nevezzük így: felkészítő szakaszára koncentrálunk, akkor az mutatkozik meg, hogy milyen sok energiát, pénzt fektetnek be a megszállottságig elkötelezett hitvallók a saját hitük terjesztésébe és a másképpen gondolkodók megsemmisítésébe. Ebben az esetben a kelet-európai következtetés: „Így védekezzünk.”
De ez a történet rossz olvasók, ne adj’ Isten politikusok kezébe is kerülhet. Akkor ugyanis pártállástól függően szájukon a könyv alapgondolata „Ezt akarjátok?” jelszóvá válik. Még rosszabb, ha a következtetés: „Mind ilyenek!” És akkor kiváló nyersanyag válhat belőle kellően elszánt gyűlöletkampány-menedzserekszámára. Mert, ugye: „A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, s az olvasó, aki olvassa.” (Ezt Kosztolányi írta.)
Holott Kulcsár könyve, még ha sok-sok eleme félelmetesen valóságos is: valójában fikció – szerencsére. De annak igen jó.
Kulcsár István: Dzsihád a Duna-parton
Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2018
250 oldal, teljes bolti ár 2990 Ft,
kedvezményes webshop ár 2392 Ft,
ISBN 978 615 569 3342
Kulcsár: A terrorizmusnak nincs nemzeti karaktere
Legújabb regényéről az Újnépszabadságnak nyilatkozva Kulcsár István úgy vélekedett, hogy a téma a migrációs válságot bármely oldalról megközelítőknek kapóra jöhet. S ez nem csoda, hiszen a helyzet valóban megoldásra vár – de hogy ez egyáltalán lehetséges-e, az számára legalábbis kétséges. A kötettel sem az nem volt a célja, hogy a problémára „rádobjon egy lapáttal”, sem hogy tompítsa annak élét. Leginkább az a cél vezette, hogy az általa kitalált személyeken keresztül bemutassa: az Iszlám Állam, a szervezett iszlám fanatizmus igenis komoly veszélyt jelent az egész világra, erről tanúskodnak a különféle merényletek. Ugyanakkor az ismert gyilkos akciók túlnyomó részben nem a mostani bevándorlók, migránsok követték el, hanem azon másod- vagy éppen harmadgenerációs tettesek, akiket számos szociális ok – beilleszkedési nehézségek, munkanélküliség, s ehhez hasonlók – lökött a terroristák közé. Sőt, mint a „Dzsihád a Duna-parton” bemutatni törekszik, itt a főszereplők magyar születésűek, magyar állampolgárok, nem arabok vagy afgánok. Visszaemlékezve az évekkel ezelőtti tumultuózus jelenetekre a Keleti pályaudvarnál, nem kétséges, hogy ott voltak közöttük az Iszlám Állam által beépített terroristák is. Ilyesfajta lehetőségek kihasználására Kulcsár István felidézte a 80-as évek végén, a 90-es évek elején az egykori Szovjetunióból, majd Oroszországból kivándorló zsidók százezreinek példáját: közöttük is nyilván elhelyezte „tégláit” a moszkvai titkosszolgálat – de azt senki sem állítja, hogy ebben az embertömegben túlnyomórészt KGB-ügynökök mentek Izraelbe… Ugyanígy nem lehet sommásan kijelenteni, hogy a közelmúlt és a jelen földönfutó „népvándorai” többségükben valódi vagy potenciális terroristák. – Azt csak a vulgármarxisták hiszik, hogy minden kérdésre van megoldás – folytatta a könyv szerzője. – Hát erre nincs, különösen Afrikában, ahol a népszaporulat robbanásszerű alakulásával milliók nem tudnak megélni, és elindulnak Európa felé. Ennyi embert viszont nem lehet befogadni és integrálni. Én nem akartam bármiféle ideológiát a könyv fókuszába állítani, egyszerűen csak arra figyelmeztetem az olvasót, hogy a terrorizmusnak nincs nemzeti vagy vallási jellege, s remélem, hogy a téma így is eléggé érdekes és aktuális. (F. J. Gy.)