Megölelek egy fideszest

Gellért András
Ülök a langymeleg délutánban és elképzelem, amint megölelek egy fideszest. A gondolattól egészen átforrósodom, rohanok hát gyorsan a fürdőszobába lehűteni magam, nehogy tüzet fogjon a ruhám. Tegnap hallottam ezt az ötletet, egy szónok mondta a népnek, mindenki öleljen meg egy fideszest. Szerinte így indulhatunk el a nagy nemzeti megbékélés irányába. Egy öleléssel. Eddig csak a feleségemet ölelgettem, meg a gyerekeimet, apámat, anyámat, anyósomat is, mert belevaló asszony, de sosem szorongatnám őket pártszimpátia alapján. Ez a helyzet másokra is érvényes, ráadásul nincs senkire nagybetűkkel kiírva, hogy kire szavaz. A szónok arról nem szólt, hogy fideszes is ölelhet-e fideszest, vagy mit tegyünk abban az esetben, ha éppen egy fideszes akar ölelkezni velünk, bár ennek kicsi az esélye, továbbá ne vesszünk el a részletekben.
A béke ügye azonban számomra is fontos, talán a legfontosabb kérdés, így eljátszom hát a gondolattal, mi lenne ha mégis…?
– Zsolti, gyere közelebb.
– Miért, nem hallasz?
– De hallak.
– Mit akarsz?
– Megölelni.
– Mit?
– Megölelni.
– Itt a büfében?
– Kimehetünk a folyosóra is.
– Be van kamerázva minden.
– És?
– Mit és? Rajtunk röhögne a biztonsági osztály.
– Nem érdekel.
– Neked elment az eszed.
– Dehogy ment. Éppen ellenkezőleg. Végre közelednénk egymáshoz.
– Minek közeledjünk?
– A békéért.
– Nem vagyok én meleg.
– Én sem. Nagyon szeretnélek megölelni.
– Ebből elég volt. Megyek dolgozni.
Sosem adom fel. Megpróbálom a házban lakó egykori vezérigazgatót megölelni, aki régi fideszes káder, igaz már nincs a csúcson.
– Jó reggelt!
– Jó reggelt.
– Látom te is mindig cipekedsz.
– Csak a szemetet viszem le.
– Én is a kukákhoz megyek. Menjünk együtt.
– Nagyon sietek.
– Én is. De ha leértünk megölelhetlek?
– Mit?
– Szeretnélek megölelni.
– Viccelsz?
– Nem viccelek. Gyors leszek.
– Egy házban lakunk, de nem vagyunk barátok.
– Tudom, de lehet, hogy ha megölellek, akkor azok leszünk.
– Bocs, de tényleg sietek. Szia.
Eszembe jut a régi interjúalanyom, akivel egyszer összefutottam egy gyerekzsúron. Akkor már igazi nagymenő volt. Milliós öltöny, óra, cipő, autó. Emlékszem a köszönés után azonnal hátat fordított nekem, de egy ölelés bizonyára sokat segíthetne. Esetében a gyors, célirányos közeledés a meglepetés erejével hatna.
– Ez mi volt?
– Ölelés.
– Kértem én ilyet? Nem kértem. Akkor? Mit akart ezzel?
– Megbékélni.
– Miért kéne megbékélni? És éppen magával?
– Nem akartam rosszat.
– Ki maga, hogy ölelget engem? Tudja ki vagyok?
– Persze, hogy tudom. Ezért csináltam.
– Na menjen innen vagy kidobatom.
Holnap lazább napom lesz, jövök-megyek majd a városban, biztosan találok valakit akit magamhoz szoríthatok. A népemért mindenre kész vagyok.