Posted by Gaál Péter
És aztán be a házba, kéz a kézben Máriával,
persze a fejünk fölött jól megtermett glóriával,
elvitték Megváltónkat, bezárni az ajtókat,
és gyorsan egy újat nemzeni. (Bereményi Géza)
Érted haragszom én, nem ellened,
nosza szoritsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban,
erősitsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves. (József Attila)
Belehallgattam. Nem csak én hallgattam bele. “Mindig azt hiszem, amikor meghallom, hogy Orbán beszél. A hangszíne miatt.” De nem. Nem Orbán beszélt. Orbán… sokkal jobban beszél. Akármit is mond. Egy beszéd ugyanis NEM CSAK TARTALOMBÓL ÁLL. Sőt. Ahogy a legbugyutább szöveget is fel tudja emelni a zene. Bármit. Bárkiből héroszt képes varázsolni. Tragikus hőst, romantikus hőst, győzőt. Bármiféle hőst, ott belül. Az oszmán-török hadsereget nem véletlenül kísérték tábori zenekarok. Minden rohamkor játszottak. Talán még emlékeznek Gárdonyitól Eger vár ostromára. Nem véletlenül van a katonazenének úgy általában ekkora hagyománya. Nem véletlenül kezelte minden totalitárius rezsim a látvány mellett kiemelten a zenét. Nem véletlenül tanították a retorikát már az ókorban, különös tekintettel a görögökre és a rómaiakra.
We shall fight, mondta Péter. De hogy mondta! Maybe, but we will not win. Én ma nem voltam itthon, tegnap se sokat, a tüntetésen se voltam, így jószerével csak a posztokból értesültem az eseményekről. Ma megnéztem-meghallgattam a beszédet, illetve nem bírtam teljesen megnézni-meghallgatni. Fájt. Azt olvastam előtte, hogy végre, itt az új vezér. A megváltó. Aki majd összefogja az ellenzéket, nem, hagyjuk ezt a szót, a pártok éppen eléggé lejáratták, legyenek inkább elégedetlenek. Változást akarók. És ha valaki, akkor én igazán nem támadtam Pétert. Egy nyúlfarknyit még leveleztünk is, megválasztása előtt. A facebookon az ismerőseim között van. Külön elküldöm neki is, ami szerintem érdekli, néha el is olvassa. Ezt is el fogom küldeni, a többi rajta múlik. És higgyék el, most sem akarom támadni. De a nem-támadás nem jelent kritikátlanságot. Valahogy úgy, mint a második mottóban írja a költő.
Egyszerűen szomorú látni, hogy enyészik el egy újabb lehetőség az orrunk előtt.
A zene bárkiből hőst tud varázsolni, ott belül. A jól intonált, jó szöveg is. Sőt, a jól intonált rossz szöveg is, lásd Orbánt. Lásd Hitlert. Én olvastam a talán leghíresebb beszédét. Egy esztendővel kancellári kinevezése előtt, 1932. január 27-én mondta el Düsseldorfban, iparmágnásoknak. Ez a beszéd nyitotta meg számára azokat a pénzcsapokat, amelyek nem kis szerepet játszottak, hogy a náci párt akkora befolyásra tett szert, amekkorát már Hindenburg elnök se hagyhatott figyelmen kívül. (Igaz, ő a későbbi alkancellár, Papen javaslatára a kinevezéssel ki akarta húzni a nemzeti szocializmus méregfogát. Nagyon öreg volt már.) A beszéd, mint olvasmány körülbelül olyan, mint a Mein Kampf: összefüggéstelen. Nem összeszedett. Nehezen emészthető és elemezhető. De mint beszéd… mint beszédben, mindez elsikkad a hatásos ÉS EGYENKÉNT IGAZ részek mellett. Orbánnak is vannak hasonló beszédei. Ha Márki-Zay állt volna ott akkor, nem lett volna világháború. Nem lett volna náci hatalomátvétel. Ha ma egy Hitlerhez hasonló kvalitású szónok állna ki egy százezres tömeg elé, a Fidesz egy éven belül megbukna.
Kár, hogy épp fordítva van.
Hallották már Latinovits Zoltánt verset mondani? El tudják képzelni, hogy egy rossz verset is képes lett volna úgy előadni, hogy a hallgatóság elalél tőle? Hallották szegény néhai Antal Imrét adomázni? (Mellesleg a Haza Bölcse, Deák Ferenc is imádta az adomázást, értett is hozzá, és sokszor élt is vele.) Biztosan találkoztak már olyan emberrel, akiről úgy érezték, hogy egyszerűen figyelniük kell rá. Én is. Ilyen volt Bartos Tibor író-műfordító, III/3-as ügynök, bár ezt csak jóval később tudtam meg róla, és itt nem is számít. És Márki-Zay Péter, a szónok nem ilyen. Vérzik a szívem, de nem ilyen. Nem tud beszélni. Tömeg előtt biztosan nem. Láttam azt a közgyűlést is, amin letette az esküt, nos, azon tudott. Azt tudta, amit ott tudnia kellett. Jó polgármester lesz. De néptribunnak – eddig – pocsék. Tudják, kire emlékeztetett? Kásler mesterre. És ez baromi szomorú. De a benyomásokról nem tehetek. Arról még kevésbé, hogy azok (legalább azok) eddig még soha nem csaptak be. Gulyás Marcira is emlékeztetett (ő mellesleg jobban beszél). Az összes vezér-aspiránsra. Arra, amikor Marci meghirdette a Közös Ország Mozgalom átalakulását. Arra, amikor Fekete-Győr bejelentette a Momentum Mozgalom párttá alakulását. Árpádunk (Kásler) beérte a verdikttel – egymás mellett ültünk egy ismerősünk lakásán, talán 2013-ban -, hogy “kell egy vezér”. Szó szerint idéztem, később közkincsé tette, talán még vannak, akik emlékeznek rá. Devizahitelesek segélyszervezete után a Haza Pártja. Nem írom le mindennek a – vélt – anyagi előnyeit, mert nem szeretnék pert a nyakamba. Mindenesetre Önök még így jártak a legjobban.
Ezért írtam tegnap, hogy úgy látszik, ebben az országban mindenki vezér akar lenni, és senki sem alattvaló. Pedig az sem alatt való lét, ha úgy kezelik, ahogy kezelni kellene. Az alattvaló nem alább való. Nincs benne semmi szégyen. Nem születünk mindnyájan se katonának, se vezérnek. Nekem például úgy kellene a vezérség, mint a hátamra egy púp. Nem való nekem. És képzeljék, nem tartom magam senkinél alábbvalónak miatta.
“Naponta újabb és újabb emberek jelentkeznek a már eddig is több, mint tízezer regisztrációt számláló rendszervaltas2018.hu-n működő listánkhoz.” Brrr, mondja egy öreg róka, akinek van már némi tapasztalata a listázásból. Csak így tovább, mondja Kubatov Gábor és Pintér Sándor. Megtakarítunk egy csomó időt és fáradtságot. Talán bizony…? üti fel fejét az öreg róka lelkében a sanda gyanú. Miért is? Hát talán, vagy elhivatottságból, vagy hivatásból. Blanckenstein Miklós római katolikus káplán (ma már pápai prelátus, protonotárius kanonok, mesterkanonok) szájából hangzottak el ezek a szavak egy ifjúsági előadáson, a hetvenes évek közepén. Visszajárnak kísérteni a kádári évek.
És ha mégsem? Ha nem mindenki Janus-arcú? Akkor pártot akar. Egy újabb pártot. Ami aztán bekerül a darálóba a többi közé. Majd szépen elrivalizál a Momentummal. Pont azok csatlakoztak a listához, akik eddig egyetlen párthoz sem, mondta Péter, kezében egy paksamétával, amiből időnként felolvasott. Na, majd most ők is elvesztik a szüzességüket. És még csak olyan nagy baj se volna ez, ha a vezéraspiránsok úgy fognák fel a pártot, ahogy egy pártrendszerben, ami nem ad más lehetőséget, de amiből ki kell(ene) lépni, ha jót akarunk, fel kellene fogni: átmenetként. De ide a rozsdás bökőt, hogy… nenenenenenenene, ne vegyék komolyan, még kicsit szeretnék élni. Mindennek van egy csepp valószínűsége, és minden ellenkezőjének is.
És az aláírók? Hát, urak, hölgyek és szép leányok: kártyáztak már valaha? Mindegy, hogy mit. ÚGY KÁRTYÁZTAK, HOGY KÖZBEN MEGMUTATTÁK AZ ELLENFÉLNEK A LAPJAIKAT? Második mottónk szerzője – a miénkhez mind jobban hasonlító -korában a legutolsó illegális pártsejt tagjai is röhögőgörcsöt kaptak volna, ha erre kérik őket. Szeretik Vonneguttot? Ez nem az ötös számú vágóhíd, kedveseim, hanem az egyes számú.
Néha bólogatott. Hogy kinek, az rejtély. Általában, miután angolul megszólalt. We shall never surrender! Nem csak Churchill. Az IRA egyik jelszava is ez volt a belfasti harcok idején. A nagy emberek már bábállapotukban is vonzódnak valahogy a terrorhoz, ringjon bár bölcsője a Szovjetunióban, a hitleri Németországban, vagy Észak-Írországban. (Dávid Ibolya, Vona Gábor: “Hideg fej, forró szív, tiszta kéz” – F. E. Dzerzsinszkij, Vona Gábor: “A Jobbik plakátragasztójának lenni is nagyobb büszkeség, mint egy másik párt elnökének” – A. Hitler: “Nagyobb büszkeség a Birodalom utcaseprőjének lenni, mint egy másik ország királyának”, “Az erős egyedül a legerősebb”, és így tovább.)
És akkor a bólogató Péterről eszembe jutott az idős Sulla, Róma Iulius Caesar előtti utolsó dictatora. Egy, talán Keleten szerzett betegség, talán Parkinson-kór következtében reszketett a feje és reszkettek a végtagjai. Így, reszkető fejjel járta Róma utcáit, felmérve, hol állnak elődje – akinek még az emlékét is el akarta tüntetni -, Caius Marius szobrai, vette számba, hogy mennyi pénzt kell prosciptiókkal (törvényen kívül helyezésekkel, ami vagyonelkobzással is járt) behajtatnia a kiürült kincstár feltöltése végett, majd amikor úgy érezte, eleget tett a kötelességének, és úgy-ahogy rendbe hozta az államot, Krisztus előtt 79-ben, teljhatalma teljes birtokában… IDŐ ELŐTT LEMONDOTT TISZTSÉGÉRŐL, de nem csak arról, hanem arról is, amit a Res Publica Romana törvényei minden dictatornak szavatoltak: A FELELŐSSÉGREVONÁS ALÓLI MENTESSÉGRÓL.
Persze az az ókor volt. Véges számú dictatorral és véges számú megváltóval. Szerencsére mi mindkettőben dúskálunk. Előbbieket önmaguk nevezik ki, ezzel nincs dolgunk, utóbbiakat mi. Egy elmegy, na, puff neki. Nem kell sokat várni, és jön a következő.