Posted by Serény Péter
Bocsánat, ez nem afféle „Nagy és Eichner” sztori, mondjuk, törökre vett, mai migránssal, az 1939-40-es évek pesti zsidó boltosa helyett. (Aki afféle „átmegyek csendestársba” trükkel próbálta keresztény ismerősével megosztani a cégtáblát, meg, ami mögötte volt.) Csakhogy ez a Horváth ma élő, Péter utónevű, magyar író, rendező. És az a Hikmet családi nevű Nazim, török ugyan, de már évtizedek óta halott, hazai irodalmának költői nyelvét a XX. század első évtizedeinek modern irányzatainak stílusjegyeivel, formai leleményeivel megújító, hírneves írásművész..
E párhuzamos említés szempontjából nem mellékes, hogy a magyar író gyermek- és iskolás évei több okból is zaklatottak voltak. Szülei színházi emberek lévén, velük bolyongott az ország éppen adódó színpadi munka-kínálatainak nyomában. Eközben az apa, 56-os (az „iskolában ellenforradalomként tanított”) forradalmi szerepvállalásáért megjárta a rendszer börtöneit. A török költő élete felnőtt korában vált igazán zaklatottá, miután a múlt század 20-as éveiben az orosz avantgárd művészek, általuk pedig a kommunista forradalom barátja lett, hazatérvén pedig sok-sok évre ankarai és más börtönök foglya. Szabadulása után Moszkvában jutott menedékhez, de ott sem fékezte igazságkereső szenvedélyét. Sztálin lánya, Szvetlána, aki utóbb Nyugaton ért érzelmi és egzisztenciális révbe, mondogatta róla, hogy ez a megnyerő török férfi: javíthatatlan, „romantikus kommunista”. Moszkvában, ahelyett, hogy csendben meghúzta volna magát, „tartotta volna a száját”, éppenséggel nem tett rá lakatot. Így aztán a személye iránti, kifelé kitüntető figyelmet, belülről gyanakvás,nem is nagyon álcázott titkos rendőri (meg beszervezett baráti) megfigyelés kísérte.
Nem hinném, hogy Horváth Péter valaha is találkozott volna Nazim Hikmettel. Mégis van egy, gondolati pont, amely némiképpen összeköti őket. És ez, bármennyire váratlannak tűnjék is, az, ahogyan a Nagy Ember ön-szobrává alakulásának mikéntjéről vélekednek. S ami ennél talán fontosabb: az, amit környezete már-már bálványimádó, társ-tettesi közreműködésének lélektanáról megosztottak velünk. Hadd kezdjem az elején. Nazim Hikmet írt egy, magyar újságokban az ötvenes években „vígjáték” álnéven szerepeltetett, valójában szatirikus darabot. Ez volt a címe: „Élt-e hát Ivan Ivanovics?” Ebben a szerző az akkoriban „személyi kultuszként” emlegetett, szovjet, egyszemélyi, diktatórikus hatalom kialakulásának természetrajzát próbálta a közönség elé tárni. A darabot a Hruscsov által a nevezetes XX. szovjet kommunista pártkongresszuson 1956 februárjában elmondott („titkos” ) leleplező beszéd után két hónappal közölte orosz fordításban a híres Olvadás élharcosaként ismert moszkvai irodalmi folyóirat, a Novij Mir. Elképzelhető, mekkora lehetett, az orosz publikáció alapján hamarosan több, más nyelvre is átültetett Hikmet darab visszhangja a Moszkva vonzáskörzetében élő országokban. Nálunk pedig (az idő: 1956 tavasza) különösen. Jómagam, egy véletlen jóvoltából, az eredeti, moszkvai helyszínen lehettem a darab első (és egyben utolsó!) előadásának nézője. (A belépőjegy tulajdonosa, kedves barátom, hirtelen megbetegedett, és átadta a jegyét.) 1957 májusa volt, az ódon belvárosi utcában, ahol még hajdani kisebb nemesi kúriák kovácsoltvas kerítésű, bár tenyérnyire zsugorodott parkjai is túléltek: ott, a Malaja Bronnaján állt az utcáról elnevezett (a mai: Szatíra) színház. Virágoztak az orgonák, de illatukba valami furcsa szagot kevert a mellékutcák felől fújdogáló szellő. A futballstadionok környékén akkor rendszeres, de színházak közelében még nem látott lovas rendőralakulatok álltak készenlétben. (Évekkel később, a rendező-szinigazgató, Valentyin Plucsek úgy emlékezett vissza, hogy olyan volt a környék, mint valami várterület, ostrom idején.) Az előadás óriási siker volt. A közönség Hikmet szinte minden mondatába beletapsolt; a színészek csak öt-tízperces tetszésnyilvánítás viharok után tudták folytatni. A végén, mikor hangos szerzőt! kiáltások kérték Hikmetet a színpadra, a hangszórókban megszólalt a török költő egyszerre lágy, mégis erőteljes baritonja, bár orosz mondatait különös akcentusa már-már ércesre hangszerelte. „Ja lublu…”, azaz: szeretem a Szovjetuniót, a népét, éppen ezért írtam ezt a darabot. Ám ez a szokatlan színházi utószó (azt ne higgyék már, hogy ellenség vagyok…) már nem segített; Hikmet még a színésztársalgóban örült a sikernek, amikor házigazdáját, Plucsek rendezőt a telefonhoz hívták. Az éppen aktuális kulturális miniszter, Furceva asszony, személyesen közölte vele: ebből itt több előadás nem lesz. Mondom 1957 májusát írták – és még egy év sem pergett le 1956. magyar októbere után.
Magyarországon, amennyire az adatbázisokból kideríthető, soha nem került színházi deszkákra az „Élt-e hát Ivan Ivanovics?” Ellenben 1956 nyarán, a Rádiószínházban, parádés szereposztásban (főszerepben: Pécsi Sándorral) leadták Hikmet „vígjátékát”. (A maga nemében ez kivált érdekes döntés lehetett. Egy évvel korábban, a Nemzetiben, az „áthallásos”, örök, de abban a pillanatban hirtelen új időszerűséggel ható Shakespeare-mondatok hallatán tombolva helyeslő közönség hangulatát észlelve, Farkas Mihály személyesen közölte Major Tamással, hogy ez a III. Richárd nem jó választás volt, mert „Rákosi elvtárs nem szereti, ha kritizálják…”) Ezek után, álljon itt egy rövid recenzió a nem is „áthallásos”, hanem direktben megmondó Ivan-Ivanovics rádiószínházi előadásáról:
„NÉPSZAVA, 1956. július 29. A RÁDIÓ MELLETT. Élt-e Ivan Ivanovics? Erre, a címében felvetett kérdésre ad választ Nazim Hikmet vígjátéka, pontosabban szatírája, amelyet Horváth László átdolgozásában, Török Tamás rendezésében e héten hallhattunk a Mai írók Rádiószínháza sorozatban.Ki ez a rejtélyes Ivan Ivanovics, akinek nevét a szereposztás ugyan feltünteti,de alakítóját csak három csillaggal jelzi? A nagy békeharcos török író darabja nem kevesebbre vállalkozik, mint, hogy felkutassa a személyi kultusz gyökerét, keletkezésének eredetét. Kacagtató s egyúttal elgondolkoztató,mint válik a játék folyamán Petrovból, a népet szolgáló becsületes vezetőből dölyfös, a néptől elszakadt, önimádó s önmagát imádtató, idővel nevetséges és gyűlölt figura. Ki tette ezt vele? Mindnyájunkban lakozik egy Ivan Ivanovics — inti a darab azokat, akik a nép bizalmából vezető helyre kerültek. »Ellensége vagyok Petrovnak, mint féreg az almának« — vallja magáról ez a megszemélyesített tulajdonság, úgy is mondhatnák, emberi természet, hajlam a tekintély korlátlan növelésére, öndicsőitésre. A mi Petrovunkon egy ideig győzedelmeskedik, minden szavát brosúrákba foglalják, üres frázisait ütemesen megtapsolják, ő maga pedig még menyasszonyát sem ismeri meg végül, hiszen »igazi vezető« lett, akinek nem lehet magánélete. Petrovnak végül sikerül megszabadulnia Ivan Ivanovicstól — újra a régi lesz. {Az ilyenfajta, kötelezően optimista befejezést nevezte „vörös faroknak” a korabeli pesti zsargon – A szerk.} Minden hallgató örömmel üdvözölhette ezt a már régen műsorra tűzött,de csak most megtartott bemutatót. Külön élmény volt Pécsi Sándor kettős (Petrov—Ivan Ivanovics) alakítása, amivel a rádiójáték nagyszerű lehetőségeit aknázta ki a rendezés. (g. szabó)” Magán-képzettársítás juttatta eszembe ezt a históriát, de nem feltétlenül hajánál fogva, előrángatva. Kun Zsuzsa rádióműsorának vendégeként Horváth Péter író, rendező beszélt: vallomásosan és mégis csipetnyit önirónikusan az életéről, vagy inkább az életről, meg a munkáról. Ez,a nekem szokatlan hang odaszögezett készülékhez. (Aki meghallgatná, itt keresse: http://www.klubradio.hu/klubmp3/klub20180407-105855.mp3 ) Az interjú-alany életére és munkásságára vonatkozó megannyi részlet után, mintegy azokból bontakozott ki a (bocsánat!) „Ivan-Ivanovics-effektusnak”, a „Nagy-Ember-szindrómának” a kiméletlenül kritikus, mégis (és ez újdonság!) valamelyest empatikus körüljárása. A mester szinte példabeszédként idézte fel, hogy negyvenes életéveiig úgy képzelte, világhírű lesz, „ahogy megérdemli”, ám akkor történt valami, ami szembesítette őt a tények éppen nem rózsaszín csipkés bárányfelhő világával. Az atlanti vízeken vitorlázott, s jött egy, az ő szemében hatalmas vihar, nyolc méteres hullámokkal, és: „megtapasztaltam, ha nem izmozok, ha nem akarok mindenáron győzni a hullámok és a szél fölött, akkor a tenger megengedi, hogy én – legyek. Akkor megéreztem, hogy én is ugynolyan anyagból vagyok, mint az árbocrúd fája, vagy mint az a delfin, amelyik, mint egy kutya, két órán át úszott mellettem, és időnként rámnézett azzal a furcsa szemével. Hogy a világ engem úgy vesz tudomásul, ahogy vagyok, ha: én is tudomásul veszem a világot.”
Élettapasztalata összegzéseként ezt mondta: igyekezni kell.. Igyekezni kihozni önmagunkból a legtöbbet, ami odabent megvan, de nem azon igyekezni, miként mutassuk többnek. Mert – folytatta a gondolatmenetét egy közbevetett kérdésre -: „mind kicsik vagyunk. Ez a legnagyobb baja ennek az országnak, ennek az egész társadalomnak, az egész színházi életnek, hogy ezt nem akaródzik lenyelni. Ady Endre bezzeg megmondta, kicsik a dolgok, és mi kicsik vagyunk. De ha tudomásul vesszük ezt, és nem viselkedünk pökhendien, nem nézzük le a világot, meg a társainkat, hanem egymás szemébe nézünk, akkor talán – ügyesebbek vagyunk, együtt. .” Szép, szép, de: vajon Horváth Péter fejében sohasem fordult meg olyasmi, hogy ő az ország legjobb írója, sőt ennél fogva ő a legjobb mindenben? Azt mondja: Nem! Mire a kisördög (a műsorvezető kérdésébe bújva): és mit gondolsz, az a bizonyos Nagy Ember komolyan azt hiszi, hogy igenis ő éppen az, amivé a magas polcon lett, s a többi mind csak alatta botorkálhat?
Horváth Péter azt mondta: „Erről van egy tapasztalatom. Dobray György barátommal forgattuk a „Szerelem első vérig” című filmet. És ott, a nyolcvan személyes stáb előtt elmondtam egy meglehetősen közepes viccet. De azt olyan kacagás fogadta, mintha én Woody Allen lennék, és ők még sohasem hallották volna ezt a közepes viccet. És akkor valaki segített nekem, hogy megértsem: mi történt. Ezen a forgatáson egzisztenciálisan mindenki tőlem függött, rendezőként élet-halál ura voltam. Tehát ennek megfelelően, úgy is kacagtak. És attól kezdve igyekeztem elkerülni a hasonló helyzeteket. Ha pedig mégis ilyen különleges, vezetői pozícióba keveredtem, igyekeztem, azt ne találjam hinni, hogy én vagyok az úristen.” Szóval – vesz egy nagy lélegzetet az író. de csak kimondja: – „Borzasztó nehéz lehet ellenállni annak, ha a környezetedben mindenki azt mondja, hogy te vagy a legokosabb, mindenhez te értesz a legjobban. Ennek ellenállni és normálisnak maradni borzasztó nehéz dolog.” Miért, te sohase gondolod azt, hogy te vagy a legszebb, a legjobb, a legokosabb? – csap le vendégér a műsorvezető. „Dehogyisnem. – Az író hangján átüt az a bizonyos, ön-ironikus mosoly. –: Mert: szerintem valóban én vagyok a legszebb, a legjobb, és a legokosabb. De ezt halkan mondom, és csendben vitatom meg. Négyszemközt, önmagammal…”
Horváth Péter, Nazim Hikmet, két különböző rendszer, kevéssé különböző emberi természet, és morális képlékenység Önimádat és hajbókolás, izmozás és behódolás, a „nagy ravasz William Shakespeare” teljes palettája négy évszázad múltán sem fakul. Íme, a felsőbbrendűnek festett „HOMO POLITICUS”, és a magát önként a „Nagy Ember” lábai elé vető, modern udvartatás hervadhatatlan kultusz-építő képessége. („A tehetség: szorgalom” mondta volt Goethe.)