Posted by Serény Péter
Nem, én nem azt kérdem, hogy miért teszi velünk ezt Orbán Viktor., hanem azt, amit fontosabbnak hiszek: hogy, vajon önmagával miiért teszi ezt?
Péntek délután órák hosszat kerestem, hogy szó szerint tudjam idézni, de nem sikerült megtalálnom azt a talán két-három mondatot ,ami talán egy tusnád-fürdői szemináriumon elejtett megjegyzéséből , vagy egy, akkortájt nem ritka sajtóinterjújának leiratából ragadt meg bennem. A magyar miniszterelnöktől szokatlan, mintegy az örökös csaták, nemzet- és Európa-védelem, megannyi keresztényi konfesszió közepette, az ellen áskálódásába, méltánytalan szidalmaiba már-már belefáradt, kitárulkozásra vágyó, esendő ember szólalt volna meg a szavaiban. Idézőjelet, mely betűhív szövegközlést kívánna, nem mernék kitenni. Dióhéjban ellenben, fel tudom intézni a sok C-dúr után váratlan őszinteséggel felcsendülő A-moll panaszt. A környezete mindig is eltanácsolta attól, hogy ilyesfajta húrokba kapjon, mondván, hogy az ehhez hasonló személyes érzelmekről tanúskodó fordulatokat kerülje el, mert –ments’isten – pipogya fráternek, gyenge kezű vezetőnek könyvelnék el. Márpedig a mai világban a nemzeteknek határozott, pirospozsgás testi-lelki szellemű és tartású vezetőre van szüksége. Holott, mondta a miniszterelnök, ő is „emberből van”, ezért bevallja: hogyisne esnék neki jól, ha egyetértő közösség áll mögötte, támogatóan. Másfelől, higgyük el, neki fáj, ha olyan igaztalan vádakat olvasnak a fejére, mintha ő rasszista, antiszemita, homofób volna, sőt még az a képtelenség is előfordul, hogy máskülönben kulturáltnak ismert személyek, minden további nélkül, lenácizzák. Dermesztő pillanat volt, másodpercig azt hittem, sokakkal együtt, magam is félreértettem mindazt, amit Orbán Viktortól, az utóbbi másfél-két évben, messze hangzóan crescendóba fordulva hallottam. Ám, sajnos, ez a döbbent, már-már önmarcangoló, érzés, ahogyan rám telepedett, ugyanolyan hamar elillant. A kisördög olyanokat kezdett a fülembe suttogni: ha egyszer fáj neki, hogy „lenácizzák”, miért nem förmed rá udvartartásának véres tintájú tollforgatóira, hogy: na, most már elég!
De, ugye, nem, és nem förmedt/förmed rájuk. Ők pedig, már-már lubickolnak, e legmagasabb helyről engedélyezett heccszöveg-gyártásban. Magyarán: uszításban, úgyszintén, igen-igen sajnálatos módon, a Hitler propagandagépezetének olykor még a szóhasználatig is felismerhető stílusában és eszköztárával. Amit, azt hiszem, kevéssé meglepő módon, nemcsak honi ellenzéke, hanem külföldi, olykor korábban mellette sokáig kitartó, kritikusai is folyamatos megütközésük szikráival észlelnek. Ó, igen, mindenki tudja, hogy választási kampányokban világszerte elszabadulnak az indulatok, de azért a legtöbb esetben vannak határok, amelyeket „úri házban” nem lépnek át. Itt, most, nem ez a helyzet. Amiről, nekem például a Nixon paradoxon jut eszembe. A múlt század hatvanas-hetvenes éveinek fordulóján az ellenzéke által „Trükkös Ricsi” gúnynéven, vezetéknevének X-ét a plakátokon rendre horogkeresztre korrigáló amerikai elnök általános és közvélemény-kutatásokkal igazolt vélekedés szerint újraválasztásának a lehető legnagyobb biztonsággal nézhetett elébe. Csakhogy valami rejtélyes sugallatra betörést szerveztetett ellenfelének kampányközpontjába (Watergate), majd, a tettenéréssel kitört a botrány, annak hamisításokkal, hazugságokkal, kínos önlelepleződésekkel terhes „kezelésébe” belebukott. Innen nézve, önpusztító, értelmetlen dologba fogott. Nem, egyáltalán nem azzal példálózom itt, hogy a magyar miniszterelnök közeli „belebukását” vizionálnám ezzel a történelmietlen, de valamiért mégis tanulságosnak vélt párhuzammal. Másra gondolok. Nixonnak egyszerűen nem volt szüksége arra, hogy i plusz „biztosítékkal” maradjon hivatalában, a Fehér Házban. A zászló őneki állt. És ez a lényeg. Orbán miniszterelnök (most nem az okokról beszélek) nyilvánvaló, és számomra egyáltalán nem örvendetes, bizonyossággal vághatott neki a most az urnáknál záruló választási kampánynak, abban a jóleső tudatban, hogy immár egyedüliként, az 1989 óta új úton járó Magyarországon, ha közben két ciklusnyi kieséssel is, negyedik alkalommal (ez 16 évet, egy nagykorúságtól számított emberéletnek csaknem ötödét! íveli át) lesz a magyar élet, nemcsak a közélet, meghatározó személyisége. Ezért csak levegő után kapkodva tudom, legalább magamtól, megkérdezni: ugyan mi szüksége volt/van még arra a pluszra, bocsánat, a dolog visszfényét tekintve, emberi és politikai morál-mínuszra, hogy egy zsoldos-történet címét kölcsönözve, elszabadítsa a (propaganda) háború vérebeit? Aminek sok egyéb mellett az a mételyes következménye, hogy valamely beláthatatlan eredetű hazárdjáték (meg nem merném kérdezni: ki sugallhatta, sőt- talán nincsenek ellen-„Sorosok”? – pénzelhette) hevében kockára veti, a nemzet nyugalmát, jól létét , jó erkölcsét és régi,nagy hírét. De, csitt. Hallga. Ki beszélt itt így? Csak nem az Ötödik Hadoszlop zsoldosa. A minden nemzetinek titulált jelölt ellenfele mögül kikandikáló Soros-bérenc? Hát nem elborzasztó, hogy olyan, szerencsétlen sorsú, nagyhatalmak sokszor sötét, rendkívül sötét árnyékából végre a fényre kilépő ország lakosait újra arra buzdítják, hogy keresse a „belső ellenséget”, mint valami monstre bécsi császári titkosrendőrség álruhás embere, a KGB meg az ÁVH, netán ama bizonyos III/III. ügyosztály „aktivistája? Hogy ki a „túl-magyar”, ki a „kulák”, ki a „nemzetáruló”? Hogy ki a „zsidóbérenc”, az „ellenforradalmár”, a „komenista”, a „nyilas”, vagy amit éppen kitalál az ügyeletes „Reichsministärium” vagy „Centrálnij Komitét” honi, albérleti verziója? Keserű kérdés: volt egy elnyomó rendszer, amely mázsás súlyával nehezedett a fazék tetejére, és bár alatta, nyilván gőzölgött a sokféle, hatalmilag lefojtott indulat, mégis a külső szemlélő valami, a civilizáltra távolról csak hasonlító köznapi létet fedezhetett fel (egy korabeli bon-mot szerint a „mindenkori sértők és sértettek kényszerű, de békés egymás mellett élését”), mintha csak a rendszernek a névadói is elfelejtkeztek volna az osztályharc napi zsolozsmázásáról. És a szabad Magyarország 1989 óta három évtized (a Kádár-korszaknak, kis híján megfelelő időszak!)után, az ország mai ún. politikai osztálya visszakanyarít bennünket a permanens békétlenség (hogy ne írjam „osztályharcos”, „nemzeti?”) belső ellenségkeresés utat tévesztő évtizedeibe. Egy jeles magyar, ám történetesen erdélyinek elkönyvelt író szavával: „Ezt már láttuk. Itt már voltunk”. Ugyan, mit vétett ez az ország, hogy, soha se tudhatjuk biztosan, hogy hová tartunk?