„Kölcsey elvtárs rosszul látja a dolgokat…”

Serény Péter
Nekem azt tanították: magyar fiú a Himnusz minden strófáját betéve tudja. Volt nekünk, még Rákosi („Mátyás bizony, de nem az igazságos”) idejében a közgazdasági technikumban (ma: szakközépben), egy kiváló magyartanárunk, akit bármelyik humán
elitgimnázium megirigyelhetett volna. B. tanár úr, talán nem is tüntetőleg, inkább magától értetődő igazságként közölte velünk, hogy magyar fiúnak, ha egyvalamit: a Himnuszt betéve kell tudnia. De nem ám akárhogyan! Ha álmából felébresztik, akkor is hibátlanul, vesszőt, pontot, felkiáltó jelet a kellő helyre kitéve, minden strófáját fel tudja írni a tanári asztal mögötti táblára. Kaptunk rá egy hetet.
Ha jól emlékszem, szinte a teljes osztálylétszám kiállta ezt a próbát. Nem merném állítani, hogy ma, évtizedek multán, meg tudnám ismételni ezt a régi, közös haditettet. De azért, alighanem B. tanár úr egykori tanítványainak mindegyikében,valahogyan, talán ösztönösen, tovább él a Himnusz teljes szövegének emléke. Ezzel az „előélettel”, ugyan, hogy is ne tűnnék fel, ha valahol, valami nem klappol, a Kölcsey által papírra vetett nemzeti fohász egyszerre borongó és szárnyaló strófáival. Mert, hát, hol is szoktuk/szokták énekelni (olykor zenekarok előadni) a Himnuszt? Nagy diadalok, olimpiai győzelmek, világbajnoki sikerek, államvezetők hivatalos vizitálásai, kisiskolák és főegyetemek évnyitó és záró ünnepélyein, a nemzeti ünnepek zászlófelvonásai, fegyveres testületek tisztavatásai, és, persze, az esztendők fordulói alkalmával. Meg, természetesen, pártok politikai nagygyűlésein. Van, ahol jeles énekművész, van, ahol hivatalos megafon, másutt a gyűlés elnöke adja meg a hangot, de az „Isten áldd meg…” egyetlen strófájánál ritkán hallunk többet. Így, ha úgy tetszik, közönségként, fel sem kapjuk a fejünket, ha a szónok, – pedig egy szívvel, egy lélekkel énekeljük ővele a „.hozz reá víg esztendőt” könyörgését,–­ mást beszél, mint amit a Himnusz, egyéb strófáiban mond. Nála minden csupa férfias erény, derekas küzdelem, diadalra diadal – vivát, vivát! Ámde, Kölcseynél, a Himnuszban, bizony, nem egészen így van ez. Jut-e még eszébe beszédírónak a Himnusz – Kölcsey keze írásával rótt – alcíme: „A magyar nép zivataros századaiból” ? Például, amikor ilyen mondatokat ajánl a megrendelőjének: A végén mégis mindig mi győztünk. Végül csak hazaküldtük a szultánt a janicsárjaival, a Habsburg császárt a labancaival, a szovjeteket az elvtársaikkal..”. (Ez utóbbit most felejtsükel,
Kölcsey kereken 180 éve halott, anakronizmus volna nevét huszadik századvégi dolgokkal együtt emlegetni.)  De a szultán, meg a Habsburg császár: mintha az ő „hazaküldésük” némileg más színben tűnnék fel a Himnusz soraiból. Olvassuk csak újra: „Zászlónk gyakran plántálád Vad török sáncára, S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára. | Hajh, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben, S elsújtád villámidat Dörgő fellegedben, Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk, Majd töröktől rabigát Vállainkra vettünk. | Hányszor zengett ajkain Ozman vad népének Vert hadunk csonthalmain Győzedelmi ének! Hányszor támadt tenfiad Szép hazám kebledre, S lettél magzatod miatt Magzatod hamvvedre! | Bújt az üldözött s felé Kard nyúl barlangjában, Szerte nézett s nem lelé Honját a hazában, Bércre hág és völgybe száll, Bú s kétség mellette, Vérözön lábainál, S lángtenger fölette. |   Vár állott, most kőhalom, Kedv s öröm röpkedtek, Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek. S ah, szabadság nem virúl A holtnak véréből, Kínzó rabság könnye hull Árvánk hő szeméből! Szánd meg isten a magyart Kit vészek hányának, | Nyújts feléje védő kart Tengerén kínjának…”
Innen már ismerős a költemény elejéről ide illeszthető refrén: „Bal sors, akit régen tép…” A Himnusz összesen nyolc strófából áll. A fentebb újraolvasásra ajánlott versszakok a harmadik strófa közepétől a nyolcadik, befejező versszak közepéig, bizony, a mű alcímében felemlített „zivataros évszázadok” történetét idézi meg..
Kölcsey Ferenc, aki a szabadságharc idején, egy évtizede halott volt már, az 1867-es kiegyezésben „hazaküldött” (vagy inkább a velünk az Osztrák-Magyar Monarchiában „főrészvényesként” társult) Habsburgokról, e végkifejlet ismeretének hiányában ugyan mit mondhatott volna? De 1241-1242, a tatárjárás (az ő idejében még „mongolt” mondtak), és 1526, a „töröktől (150 évre) vállainkra vett rabiga” már, mai szóhasználatunkkal, az ő életében is kellő „történelmi távlatban” volt. Annyira mindenképpen, hogy véleményt alkothasson a nemzet históriájának e tragikus eseményeiről. Meglehet, nem volt kellőképp „jövő-orientált” (Rákosi Mátyás akár ráfoghatta volna: „Kölcsey elvtárs nem jól látja a dolgokat”…).
Netán a költőből hiányzott e mai, modern időkben, országban-világban oly jellemzően, szinte kötelező derűlátás. Ki tudná megmondani? Tény azonban, hogy a Himnuszban „vert hadunkról”, „holtnak véréből” „nem viruló szabadságról”, és „kínzó rabság könnyéről” ír. Bizony, költeményében az elbujdosott üldözött „nem lelé honját a hazában”, „vérözön lábainál, | S lángtenger fölette.” És e fájdalmas múltat megjelenítvén, szakad ki belőle a fohász: „Szánd meg isten a magyart, |Kit vészek hányának, Nyújts feléje védő kart | Tengerén kínjának”…
Vajon a látványos, nagy együtt mozdulások perceiben, jut-e eszébe bárkinek, hogy valójában miről is regél a – szószéken álló férfiúval együtt, – diadalmasan, szívvel-lélekkel, énekelt magyar Himnusz? Nem tudható.