Posted by Láng Judit
Dühből kezdtem el írni, mert feltörekvő cigányként megviselt, hogy 2-3 társadalmi lépcsőfokot kellett rövid időn belül átugranom egyszerre ahhoz, hogy ne nézzenek deviánsnak. Nem könnyű beilleszkedni támasz nélkül, mert a hátrahagyott közeg már nem fogad el és a célzott pedig még nem. Kiégtem a megfelelni vágyásban a folyamatos kritikák és előítéletes bizalmatlanság miatt. Harmincöt körül tetőzött az identitásválságom, amikor rájöttem, hogy sohasem leszek elég jó, hogy ezen a vágyamon keresztül zsarolható vagy kihasználható leszek mindig, és elegem lett. Ettől fogva írok. Azért, hogy a cigány társaimnak elmondjam: egy ismeretlen közegben itthon is olyan, mintha külföldön lennének, és fontos, hogy minél több ismeretet szerezzenek.
****
Az intézetben nevelőszülők patronáltak. Nevelőanyukám családja apai ágon református papok és püspökök voltak visszavezethetően a középkorig. A nevelőanyu unokatestvéréhez, aki szintén pap, nem tehettem be a lábamat csak azért, mert cigány vagyok. Kicsi gyerekként sem. Hülyén hangzik, de így volt. Kint kellett várnom a kapuban, amíg Zsófi kijön tőlük. Sokat hallottam, hogy a véremben van a cigányság. A nevelőszüleim művelt emberek voltak, de valahogy mégsem. Az igazi szüleim bűnözők, gazdag oláhcigányok, a frász tör ki tőlük. Őket is tőlem. Szégyellnek. Nagyon rasszisták. „Utálják a magyarokat” – mondták, engem is annak tartanak.
Az intézet után hozzájuk kerültem, de aztán bujkálnom kellett előlük, mert arra kényszerítettek, hogy itt a piros, hol a pirost játsszak velük. Megszöktem tőlük. Egy pozitívuma van annak, hogy megismertem őket. Ráláthattam a kultúrájukra, a szokásaikra, a rafináltágaikra, az időtlenségükre – nincs strukturálva a napjuk –, az örömeikre és arra is, hogy egyáltalán nem beszélnek a Holokausztról.
Továbblépve: egy volt intézetis tanárnőmet kerestem meg, hogy baj van: üldöz a családom, és nincs hová mennem. Ő vitt el egy barátjához, akinek a bátyja kezdődő Alzheimer-kóros volt: éppen kellett hozzá felügyelet huszonnégy órában. Velük voltam évekig, míg Pista bácsi meg nem halt. Befogadtak, gimnáziumba írattak, családtag voltam: ez a néhány év volt felhőtlen az életemben.
Ma már újságíró, szociális munkás és higgadt vagyok.
Szeretném az írásaimon keresztül megmutatni a peremkerületek, a kistelepülések, a gettók, a kispolgárok, a közép- és felső osztály, tehát a különböző társadalmi rétegek szubkulturális sajátosságait: a jóságukat és a rosszaságaikat. Hogy mindkettő van.
Azért írok mindenféle státuszú, származású és nemű emberekről, mert üzenném vele, hogy a rossz tulajdonságok, pontosabban a morál vagy a humánértékek hiánya nem örökölhető genetikailag, ahogy ezt a mélymagyarok vagy a neonácik állítják másokról.
Hiszek abban, hogy mindenki jónak születik, hogy valamivé válik a neveltetése és a környezeti befolyás által. Szeretném megmutatni az egyén és a környezet, tágabb értelemben a társadalom felelősségét is egy-egy megtapasztalt hétköznapi, de karikírozott szituációban.
Félek mostanában, mert barna a bőröm és a szemem, és kerek a testem. Hogy migránsnak vagy cigánynak néznek, és megvernek az utcán.
A szüleim Holokauszt-túlélők mindketten. Gyűlölték a „magyarokat”. Abban, hogy „lehúztak” mindenkit, nem csak a túlélési stratégiájuk, hanem a többségiek iránti gyűlöletük is benne volt, mert azok hagyták, hogy megtörténhessen a Holokauszt. Sőt!
Szóval: félek. Most már lassan mindenkitől. A náciktól nagyon. Egyre többen vannak, és a cigányok úgy beszélnek a többségiekről, ahogy a nácik a cigányokról. Ugyanaz a retorika.
Nem lehet, hogy újra életek vesszenek el azért – mint a II. világháborúban –, mert egyik vagy másik ember azt gondolja, hogy származása születési kiváltság, és ennek mentén jobbnak gondolja magát.
A szociográfiákkal ismeretet terjesztek. Az írásaimban ezért a kirekesztést, a kiszolgáltatottságot, a másságot próbálom megvilágítani különböző nációjú emberek közt arra helyezve a hangsúlyt, hogy nem az számít, hogy ki mit mond, hanem az, hogy mit csinál.
****
Az integrálás nehézségeiről – Az oktatásról
Megnehezítették a felsőoktatásba való bejutás feltételeit azzal, hogy megemelték felvételi ponthatárok számát. Azért – mondja Orbán Viktor –, hogy a kevésbé tehetséges tanulók ne járjanak egyetemre. De hát ki mondja meg, hogy ki tehetséges és ki nem?
Ez gyakorlatilag már az alsó tagozat első-második osztályában eldől, hogy kiből lesz értelmiségi és kiből nem. Az iskolának ebben fontos szerepe van, mert már akkor el lehet rontani a gyermeknevelést – és el is rontják.
Persze, beszélhetünk a tanár vagy a pedagógus személyes felelősségéről is, de abban, hogy ki választódik ki, abban bőven benne van az oktatási rendszerbe kódolt rasszizmus is.
Tehát amikor egy iskola úgy próbálja megoldani a konfliktusokat, hogy rendőrt állít a kapuba azért, hogy a szülőket ne engedje be – akkor az milyen iskola? Hogy beszélünk ilyen esetben a szülő és az iskola közötti párbeszédről?
Mert egyszer egy szülő ráborította a pedagógusra az asztalt? Miért nem teszik fel a kérdést, hogy miért történt? Persze, oké: ne borítsa rá senki a pedagógusra az asztalt, de azért sok szülő érzi néha, hogy szeretné megtenni – nem véletlenül: és azok, akinek kevesebb vesztenivalójuk van, azok ezt könnyebben meg is teszik. Nem helyeslem.
Magyarországon katasztrófa az oktatási rendszer. Ismerek valakit, aki egy nyolcadik kerületi általános iskolában tanít. Látom rajta, hogy mennyire megkeseredett, gyerekgyűlölő, rasszista ember. Az ilyen miért megy pedagógusnak? Ül, és szikrázik a szeme, mert a gyerek hangos. Pedig a gyerekek ilyenek! Ha tanár lennék, akkor esnék kétségbe, ha csendben ülnének a helyükön, mert arra gondolnék azon nyomban, hogy hú, valamit nagyon elszúrtam.
Hála Istennek nem vagyok autoriter. Nem lehet egy gyereket alárendelni, mert nem lesz önálló, vagy nehézségei lesznek ezzel később.
Az a vicc, hogy pont a felső-középosztálybeli értelmiségi családokban és a nyomorban élő családokban felnevelkedő gyerekek jönnek egy olyan demokratikus családi környezetből, amivel a mai autoriter oktatási rendszer nem tud mit kezdeni.
Tehát, az átlag középosztálybeli gyerekkel nagyon jól elvan a mai magyar iskola, mert az alapértéke a szófogadás.
Ez sem a nyomorban, sem az értelmiségi családokban nem alapérték, mert ott demokratikus légkör van: megvitatják, megbeszélik a dolgokat, a gyermeknek szavazati és beleszólási joga van. És ha a gyerek bekerül egy olyan autoriter környezetbe, mint a magyar iskola, akkor csak néz, és nem érti, mi is van?
Viszont csak a felső-középosztálybeli értelmiségi családoknak van pénzük arra, hogy alternatív képzést nyújtsanak a gyermeküknek, azaz olyan alapítványi iskolákba vigyék, mint például a Waldorf, vagy a Montessori, ahol olyan módszerekkel tanítják, amelyeket Amerikában azért dolgoztak ki, hogy a hátrányos helyzetű gyerekeket segítsék. Magyarországon felső-középosztálybeli értelmiség gyerekei a haszonélvezői ezeknek az alternatív pedagógiai módszereknek. Viszont az állam nem támogatja ezeknek a terjedését azokban az iskolákban, ahol elemi szükséglet lenne.
A hátrányos helyzetű családokból kikerülő értelmes gyereket az autoriter iskola a kommunikációja miatt visszanyomja, mert „ha nem azt mondod, amit én, akkor hülye vagy”. És a gyerek nem azt mondja, mert nem olyan környezetből jön, hogy alárendelődő legyen a hozzáállása. Ezért kategorizálják hülyének, mert egyszerűbb a túlterhelt tanároknak és pedagógusoknak, mint külön figyelmet szentelni rájuk.
És a pedagógus ott áll a gyermek fölött, dobol az ujjaival, hogy mikor lesz már kész a feladattal a nagy létszámú osztályban, aztán azt mondja: ez nem jó! Na most, ha fölötted állnak, akkor teljesíts jól! Így én se tudnék.
Ismeri mindenki a klasszikus Pygmalion-effektust: ha valakit hülyének kezelnek, akkor egy idő után hülye is lesz.
Aztán hazamegy a gyerek, és a hat testvére mellett, asztal nélkül, hokedlin nagy nehezen megírja a házi feladatát. (Ilyenek vagy hasonlóak a lakáskörülmények főleg a szegény negyedekben és régiókban.) Másnap – mesélte egy gyerek – bement az iskolába, a tanító néni belenézett a füzetébe, el sem olvasta, hogy mit írt, hanem áthúzta egy nagy piros tollal az egészet, és azt mondta: „Nem megmondtam, hogy ne ceruzával írd! Tollal kell írni a házi feladatot!” És meg sem nézte, miközben a gyerek órákig azért szenvedett, hogy megírja az angol ragozást és a fogalmazást, miközben a hat testvére ugrált a fején.
Milyen tanuló lesz ebből a gyerekből a következő évben? – Semmilyen.
****
A gyökértelenné válásról
Azt mondják, hogyha egészségtelenek az életkörülmények valamelyik kistelepülésen, akkor el lehet vinni a cigánygyerekeket tömegesen nevelőotthonokba, vagy kollégiumokba, ahol normális feltételek mellett nevelkedhetnek. Ez rendben van, de mi történik akkor, ha eközben az intézmények élére rasszista igazgatókat neveznek ki?
Azok a romák, akik az iskola végeztével felszabadulnak majd ezekből a kollégiumokból, gyökértelenné válnak, származásukat szégyellni fogják, és öngyűlölő, középosztálybeliként próbálnak majd érvényesülni. Csak ott tévednek, hogy ezeket az embereket tíz éven belül a pszichiátriákon fogják legközelebb újra látni súlyos „keszonbetegként”, mert ezt a gyorsiramú társadalmi rétegváltást nem lehet csak úgy megemészteni.
Mindig azokat ismertetjük meg a széles közönséggel, akik meg tudták valósítani a „kiugrást”, ez bizonyos szempontból jó, de sorban találkozom olyan ismerősökkel, akik a nyomorból jönnek, sikeresek sok szempontból, viszont lelki betegek.
Karcsi filozófiát végzett Szegeden, aztán friss diplomásként feljött Pestre. Nem kapott munkát sehol, azt mondták neki, azért, mert a tudás szintje nem éri el a többiekét, pedig a kollégiumban, ahol lakott a Tisza partján, reggeltől estig tanult. Pár évig próbálkozott bejutni a képzettségének megfelelő munkahelyekre, közben segédmunkásként dolgozott egy közparkban, elkezdett inni, lecsúszott, majd májcirózisban rövidesen meghalt: halálra itta magát. Karcsi már gyermekkorában azt hallotta otthon, hogy „te ne legyél cigány, kisfiam!” Erre azt mondta: de könyörgöm, én cigány vagyok! Karcsi mesélte, hogy emlékszik, amikor az anyja azt mondta az apjának: „dugd el a hegedűdet, és legyél inkább gyári munkás!”
És az asszimilációs nyomásra kialakult öngyűlölet a következő generációban, vagyis a gyerekben jelenik meg: öngyilkos akar lenni, súlyos mániás-depressziós, aki folyamatosan alkoholon, drogokon, nyugtatókon vagy hasonló szereken él, mert egyszerűen nem képes magát kezelni. Erről nem beszélünk, csak arról, hogy milyen sikeresek a roma programok, pedig ezt nem lehet áldozatok nélkül csinálni, mert a gyors társadalmi rétegváltás következménye, hogy olyan súlyos identitásválságba kerül a roma fiatal, hogy a végén már azt sem tudja, hogy fiú-e vagy lány.
Ibolya tehetséges biológushallgató: hallottam, hogy egy marék gyógyszerre megivott egy üveg vodkát, utána hónapokig kezelték a pszichiátrián, mert totál kibukott.
Mesélte, hogy feljött a fővárosba egy kelet-magyarországi kis faluból, és azt látta, hogy a középosztály és az értelmiség veri a nyálát, hogy neki milyennek kellene lennie. Ibolya meg úgy van vele, hogy mindenkit elküld a picsába. Mondják neki: – Jaj, így nem szabad beszélni! – Mi az, hogy nem szabad így beszélni! – reagál. A kurva anyátokat! Még meg sem mondhatom, hogy mit gondolok rólatok! Nektek nem kell jól viselkedni, mert azt magatoktól tudjátok, de én gyorstalpalón tanuljam meg, hogyan kell középosztálybelinek lenni? Jól szórakoztok, ahogy próbálkozom? A kurva anyátokat!
És sorban gyártja ez a rendszer az asszimilációs nyomással totál megterhelt súlyosan lelki beteg, tényleg azt tudom mondani, „keszonbeteg” embereket, akik nagyon mélyről egyszer csak feljönnek, és nem kapnak levegőt: ott van az agyukban a buborék.
Nem tudnak mit kezdeni az idegen környezettel, ahogy Karcsi és Ibolya sem, mert nem tudják feldolgozni egyedül, segítséget meg nem kapnak.
Ha egy roma mégis kiemelkedik, akkor a két kultúra – a hozott cigány és a megismert többségi – ellentmondásosan keveredik benne, mert a többségi elvárás az, a folyamatos negatív kritika miatt, hogy a hozott kultúráját tagadja meg. Mintha abban nem lennének értékek.
Tehát Ibolya, aki egy kistelepülésen élő szegény családból jőve egyszer csak értelmiségivé akar válni, mert minden tehetsége megvan hozzá – az ő esetében a szituáció: nő is, cigány is, találkozik ilyen-olyan társadalmi elvárásokkal, és egyszer csak bekerül (egy generáción belül) egy középosztályi környezetbe. A diplomáját írja, és felismeri, hogy otthon már nem fogadják el, a többségiek pedig még nem.
Azt mondják, mikor hazamegy, hogy micsoda nő az, akinek húszévesen még nincsen férje, rendes családja, az új környezetben pedig, hogy dugni jó vagy, de azért ne gondold már, anyukám, hogy elveszlek feleségül, mert azért mégis csak cigány vagy. Mit lehet erre mondani? És akkor még azt is mondják neki: beszélj szépen, kislányom! Mélyről jött, és igaza van, mikor azt mondja: a kurva anyátokat!
Ezek a mindennapok, amiket élünk.
Van, aki átéli ugyanezt az identitásválságot, de nem fogja fel. Józsi kedves, tehetséges fiú, állami gondozásban nőtt fel, nem ismeri a szüleit. Mesélte, hogy nagykorúként szállóra helyezték: nem tudták máshová. Általános ránézve, hogy rövid időn belül konfliktusa lett a lakótársaival és kirúgták, majd egy másik szállóról is. A mai napig nem tud hosszabb távon beilleszkedni sehol, tulajdonképpen kering a hajléktalan ellátási rendszerben. Nagyon barna a bőre, és ezért szinte mindenhol meggyanúsították ártatlanul valami piti lopással. Mesélte, hogy minden igyekezete ellenére egy idő után már nem tudta kezelni az indulatait. Albérletet nem tud fizetni, mert dolgozni is csak fizikai segédmunkára veszik fel, hiába van víz- és gázszerelői képesítése. Az előzőleg telefonon egyeztetett állásinterjún, ha meglátják, elküldik azzal, hogy már betelt a hely. Ő most huszonkét éves, és ugyanazokkal a pszichés problémákkal küzd, mint Ibolya, csak éppen nem tudatosul benne. Józsi még harcol. Józsi még meg akarja mutatni, hogy ő magyarnak is jobb, mint a többiek, mert ebben a világban duplán kell teljesítenie ahhoz, hogy érvényesüljön, azaz „vigye valamire”, ahogy ő fogalmaz.
Benne van a nyomás a srácban – és látszik is rajta.Ez a kényszeres túlteljesítés a negatív előítéletek mentén alakult ki a feltörekvő cigányokban, amivel napi szinten találkoznak a többségiek között. És azonosulnak velük. Az identitásválságot ez okozza, mert közben áttételesen a származásukat tekintve öngyűlölővé válnak. Szalai Júlia (szociológus) már annak idején a nyolcvanas években megírta egy tudományos cikkben, hogy nagyon durva asszimilációs kényszer van Magyarországon: tehát csak akkor lehetsz sikeres, ha nem vagy cigány, miközben cigány vagy.
Ez a kettő ütközik a cigány emberben: ezt nem lehet ép elmével vagy ép lélekkel túlélni, vagy csak nagyon nehezen.
****
A feminizmusról
Poszt-feminista lettem, de hát ki nem? Azért, mert ez a világnézet és gondolkodásmód a normális, a magától értetődő, vagyis nem mozgalmi kérdés.
Az a nő, aki tanul, akinek fontos, hogy legyen saját keresete, aki a családja mellett a munkája által akarja kifejezni magát, az akkor is poszt-feminista, hogyha
1. soha nem hallott a feminizmusról, bár ennek kicsi az esélye,
2. nem ért egyet a nézetekkel,
3. bele sem gondol soha.
Egy ismerősömnek például három diplomája van, egyetemen tanít, együtt él egy férfivel, akit szeret, de nem ment hozzá, negyvenévesen szült egy gyereket, mert úgy gondolta, hogy ez se maradjon ki az életéből, annyi pénze van, hogy azt sem tudja, hova tegye – egyszer csak azt mondta nekem: jaj, hát én ki nem állhatom a feministákat!
A feminista szót félreértik Magyarországon, még a szélsőséges hardcore feministák is.
Ez egy életforma, nem mozgalom!
Fontos lenne megérteni, hogy ezek a félreértések kikerüljenek a diskurzusból, hogy ne ilyen értelemben beszéljünk róla.
Elengedhetetlenül fontos, hogy az elmaradást – amelyek nagyok és számottevőek – megpróbáljuk behozni! Bizony mindannyian feministák vagyunk, akik egyáltalán valamit az emberségről tartunk. Ez így van.
A feminizmus és az antirasszizmus kéz a kézben járnak.
Magyarországon ez valahogy a liberális színezetet kapta: ha most utánaásnánk, hogy ezek a szavak eredetileg mit jelentenek, látnánk: semmi közük hozzá.
Ez csak egyszerűen egy normális individualista érett, felnőtt gondolkodás, amelyért felelősek vagyunk: ahogy az ember harminc fölött felelős az arcáért, úgy felelős a gondolkodásmódjáért is.
Ha nem vagyunk feministák, akkor tessék annak lenni! Aki nem gondolt még ebbe bele, azoknak tessék átgondolni!
És tessék tudomásul venni, hogyha az emberiségért valamit tenni akar, vagy valahogyan a tetteivel akarja megköszönni az életét, most a jószándéktól, a vallásosságon át az elhivatott önfeláldozásig bármelyik fázisra gondolok, akkor ezek a fogalmak, mint fejezetek, egyszerűen aláesnek ennek.
Tehát nem lehet megúszni a feminizmust. Nem lehet megúszni az antirasszizmust.
A nőkérdés nem a feministáké, a cigánykérdés nem a romáké – ez rettenetesen fontos.
Az a férfi, aki ebben a világban nem feminista – persze nem szélsőségesen –, az menjen a picsába, mert a nőkre nézve általánosan, a roma nők tekintetében pedig, ha csak a szegénység felszámolására gondolok, akkor egy különösen ártalmas macsó világban élünk. Ez engem nagyon bánt.
Én nem akarok egy macsó és rasszista társadalomban élni. Menjenek a picsába azok, akik a fizikai, politikai és gazdasági előnyeik mentén azt gondolják, hogy parancsolhatnak másoknak!
Ez nem az esélyegyenlőség politikája.
Sok esélyegyenlőségi érdekvédőt ismerek, akik egy hangsúlyosabb nézésre lemennek végrehajtóba. Hány ilyen szakember van ma a kormány körül! Nem csak e mögött, az előző kormány mögött is. Rengeteg.
És Magyarországon nincsenek független civil szervezetek, mert egy civil nem engedheti meg magának, hogy a saját meggyőződése szerint ejtsen el egy mondatot, mert azzal azt kockáztatja, hogy forrásokat veszít.
Litera, az irodalmi portál