Posted by Ferber Katalin
Sokszor belefogtam már ennek megírásába, mindig abbahagytam, szégyelltem a panaszomat, szégyelltem mindazt, amit nem nekem kellene szégyellni.Ez nem Márai kora dörmögte nemrég egy barátom. Akkor, internet nélkül, postán, telefonon, kávéházakban sok sok magyar emigráns gyűlt össze, s nemcsak szolidárisak voltak egymással, de segítették egymást, ki mivel volt erre képes. Van aki kiadóval, van aki pénzadománnyal, van aki egyszerűen csak saját kapcsolataival biztosította a tanácstalant, hogy érdemes, érdekes és fontos mindaz amit emigrációja alatt örömmel vagy épp kínlódva ír.
Negyedszázada döbbentem rá, hogy aki nincs otthon (Magyarországon), az nincs. Lassan két és fél évtizede fújtatva és görcsösen igyekszem hogy magamban és az általam nagyra becsült szeretett barátaimban fenntartsam létezésem tényét. Fáradok.
Amit tehettem eddig, az egyre inkább önmagam “hirdetése”, szánalmas módszerekkel: s ez az írás most azért születik meg, mert tudatni szeretném néhány magyarul tudó és érdeklődő emberrel, hogyan is néz ki tízezer, később mindössze ezer kilométerről mindaz, amit felnőtté cseperedésem óta a legfontosabbnak tartok. Ez pedig a szellemi függetlenséghez, az autonómiához, az igazmondáshoz való ragaszkodás, no meg a teljesítmény mindenek fölött, ezt tudtam csak megtanulni, ezzel tudtam csak élni, másban botladoztam, belesültem az értelmetlen dörgölőzésbe, hízelgésbe, szolgaiságba.
Úgy kezdődött, hogy ellopta egy volt kollégám a tanulmányomat 1994-ben, laza csuklómozdulattal rátette saját nevét a megrendelt írásomra. Véletlenül derült ki. A nyomdába kerülés előtt, ügyvéddel kellett “fenyegetni”, hogy vegye le a nevét a szellemi tulajdonomról. Cserébe kitiltottak alma materemből, egykori egyetememről.
Sokáig bennem maradt ez az élmény, talán túl sokáig. Miközben egyszerre harcoltam három nyelvvel, tízezer kilométerre egykori otthonomtól, igyekezvén valamiféle rutint, tudást s sok felesleges, csaknem banális dolgot elsajátítani, hogy ha nem is otthon, de kényelmesen tudjam napjaimat élni, mindenki folyamatosan emlékeztetett arra Budapesten, hogy aki nincs ott, az nincs.
A Reutert s más tudósító hatalmasságokat megelőzve írtam cikkeket egy napilapnak. A fax költsége többe került mint amit a cikkeimért összesen kaptam. Ma megnézhetem mindegyik cikket egy könyvtár archívumában, mert az akkori főszerkesztő szerint a lap postázása túl drága lett volna…
Szakmai tanácsokkal láttam el a külképviselet “szakértőit”: gyakran kaptam kávét és olykor még ásványvizet is.
“Híd” akartam lenni két ország (jaj itt most a kultúra szó jönne, de mégsem) között: nevetve utasítottak el, mondván, nincs diplomáciai gyakorlatom. Senkit sem zavart, hogy annak sem volt, aki ezt mondta nekem a képviselet alkalmazottjaként.
Aztán sok viszontagság után megírtam egy könyvet, házaltam vele budapesti kiadók között. Úgy dobtak ki, hogy tekintetük kissé csodálkozó volt. Disszertációnak szerettem volna beadni, helyette egy csekket kaptam, mondván, iratkozzak be a doktorképzőbe.
Ó mindez persze üldözési mánia, negatívumtömeg, a könyvet kiadta az én költségeimen egy nyomdász, cserébe meghívtam őt két hétre Tokióba, ahol akkor laktam.
Jól érezte magát.
Aztán az első “sikeres” könyv. Interjúkötet. Közös ló meg a túró. A könyv, hála a velem interjút készítőnek “Magyarországon világhírűvé tett”. Hálátlan voltam, nem bíztam sem benne, sem a kiadóban. 10 ezer eladott példány után fizettek volna.
Végletes és végleges szakítás lett a dologból pedig, idézve egy másik barátomat, “ha türelem lenne benned, ma minden könyved bestseller lehetne”.
Nem így történt. No most jöhet(ne) a velem interjút készítő véleménye mi szerint egyetlen könyvem sem ér semmit azóta. Tanulmányok, cikkek, rádióinterjú-sorozatok, egyetlen fillér ellenszolgáltatás nélkül. Sokszor ismételt TV beszélgetések, egyetlen fillér nélkül.
Könyvek, melyeket nem szerkesztett meg tisztességgel senki, oldalanként hibaözön, gyönyörű album (esszékötet) mely ugyan drága, de sebaj, ajándéknak kitűnő: én hét könyv árát kaptam ezért honoráriumként.
Újabb könyv, a hibák kijavítása visszautasítva, a további megjelenés ismét ügyvéddel letiltva. A kiadó vígan terjesztette még két évig a könyvet. (csaknem félmillió forint lett ennek a hozama-a kiadó számára).
Az utolsó könyv: nem, nem sikerkönyv, hogyan is lehetnék sikeres az után hogy véglegesen szakítottam a magyar társadalom értelmiségének egyik ikonikus alakjával? Megmondta ő ezt már rég.
Filmrecenziók tömkelege: ingyen.
Mindez az én hibám.
Nem kéne léteznem, de vagyok és írok.
Olvassák is néhányan.
Nem, nem vagyok az NKA nyilvántartásában (sem). Nem, nem vagyok (és nem leszek) akadémikus. Nincsenek kitüntetéseim, díjaim.
De vagyok. S még mindig írok.
Berli