A Pruck-szindróma

Tamás Ervin
Olvasom, hogy jelenleg már antropológus szakértő vizsgálja Pruck Pál gyerekkori fotóit. Mérése szerint a jobb fülkagyló, az orrhegyek, az orrnyereg és az ajkak alapján a két gyerek személyazonossága igen nagy valószínűséggel megegyező. Tudják, ez az a Pruck, akinek az 56-os plakátokon való szereplését Dózsa László színésznek kölcsönözték, aki boldogan vállalta a beugrást. Másfél év után már az antropológusig jutott a drámai vita, aminek kezdetén is eldőlni látszott, hogy Dózsa úr közreadott hősi tettei több helyütt hibádznak. Az 56-os szabadságharccal évtizedek óta foglalkozó történész azonban hiába cáfolt aprólékos részletességgel, le lett hurrogva. Megállapításait hiába támasztották alá a gyors egymásutánban napvilágra került érvek, bizonyítékok, tanúk, a kormány által felhatalmazott emlékezők először a néhai Pruck Pál életében kotorásztak, majd hozzátartozóinak követelését söpörték az asztal alá, hogy azok végül bírósági perrel keressék igazukat. Nyilván kínos lehetett, hogy Dózsa művész úr 2016 tavaszán Budapest díszpolgára lett, a főpolgármester szavaival élve, ő a „mi Saul fiúnk”, mivel előzőleg valaki az Oscar-díjas film rendezőjét látta volna szívesebben a kitüntetettek között. A színész továbbra is határozottan állította, hogy ő van a képen, de „nagylelkűen” lemondott a fotóról: „Ennél fairebb nyilatkozatot én azt hiszem, nem lehet tenni. Én lemondok, vigyék! Bár ezzel anyámat tagadom meg és számomra ez a legborzalmasabb.” Ettől fogva azonban már ő is mellékszereplővé válik, a tények és hiedelmek ütközése, mint már annyiszor, fertőzött területre ér: a kormánymegbízott nem tágít, a hatalommal lojális sajtó pedig egy szűk és jól körülhatárolható csoportot sejt a háttérben, amely „az MSZMP szellemiségét idéző gátlástalansággal” akarja megfélemlíteni nemzetünk legnagyobbjait. Kis szünet következik, a pihenő az erőgyűjtésé, hogy utána ne csupán Pruck büntetett előéletéről tájékozódhassunk, hanem (hála egy valahol több éve porosodó videónak) Dózsa László frenetikus képességéről is. kiderül, hogy anno egyszerre hét nővel szexelt. Ami egyszerűen, egy tévedés beismerésével elintézhető lett volna, az eszkalálódik, egyre gennyesebb lesz. Amikor szót kér az emlékbizottság egyik szakértője, s kétségeinek ad hangot, miszerint esetleg mégsem az ifjú Dózsa van a plakáton, már sejthető, hogy a hivatal szurokba mártja, meghempergeti. Az eset túlmutat önmagán – messze nem a mundér védelméről van szó, hanem a valóságot kasztráló gőgről, amely úgy véli: erőből mindenen felül lehet kerekedni.
Így jutottunk el az antropológusig. Nincs korrekció, magyarázkodás, egérút. Mindezek a gyávák menedékei. A Pruck-szindróma lényege, hogy egyszerre kell tagadni és támadni. A legártatlanabb helyzetekben lökhet csapdába a szakmaiság, a tények körüli téblábolás. Ha elszegődsz a hatalom körletébe, vedd tudomásul, hogy bármikor tétje lehet annak, amit látsz, mondasz, teszel, érzel, ez nem a pálya széle, ahonnan bekiabálhatsz a piti igazságaiddal, mert azzal a kiépült struktúrára jelentesz veszélyt. Akarva-akaratlanul forgószélbe kerülsz, ha civil fejjel gondolkodsz, s nem a törzsi logika szerint, miszerint az éberség az első, mert nincsenek részkérdések, minden bokorban a vesztedet akarják. Történészek a megmondatói, hogy hányszor vezetett katasztrófához ez a megkérdőjelezhetetlen arrogancia, a bigott tévedhetetlenség póza, amelynek béklyójától csak súlyos veszteségek, traumák szabadulhattak meg emberek, közösségek, nemzetek. Persze, nehéz egy ország sorsát folyton újraírni, pláne az aktuális hatalom szájíze szerint nem egyszerűen megszabadítani a korábbi hamis értelmezésektől, hanem szelektálva, torzítva úgymond üzenni a mának. Ilyenkor a legapróbb gikszer is kisiklatja a szándékot, lövést kap a pátosz, a gondosan felépített díszleten kompromitálló paca éktelenkedik. A Pruck-szindrómára hajlamosak abban a tévhitben élnek, hogy nekik állandóan őrt kell állniuk a legitimitás védelmében, semmiben, sohasem veszíthetnek, különben velük együtt elvész minden, amivel megbízták őket. Ez a kór nem tűr belátást, engedményt, még kevésbé korrekciót, a vitathatatlan tények is leküzdendő, izzadó ellenségekké lényegülnek át: kifáradnak, meghunyászkodnak majd, ha emberünk bírja szusszal és arzenállal.
Ha a szindróma kialakulását fázisokra bontjuk, kiderül, hogy súlyosbodása elkerülhető, szakaszonként kínálkozna újabb és újabb gyógymód, megoldás, a harc mégis egyre szomorúbb és nevetségesebb – egészen az abszurditásig. A tekintetes bíróságnak, a szerencsétlen antropológusnak fogalma sincs, mibe kötött bele. Hogy jóvátehetetlen szentségtörés, amit azzal a falat beborító, az önkormányzat által önkényesen kijavított plakáttal művel. Rögeszmékkel nem lehet mit kezdeni. Márpedig elhivatottság dühe előbb-utóbb óhatatlanul dühöt termel, mert vele szemben a tehetetlenség nem torkollhat örökké cinizmusba, meghunyászkodásba, legyintésbe.
A per tárgyalásán egyébként kiderült, hogy azt a bizonyos fotót nem az eljárás rendje szerint küldték el a szakértőnek, hanem – mivel a digitális aláírással ellátott fájlt nem tudták megnyitni –, úgynevezett bmp-fájlként. Ezért a bíróság a saját költségén újból el fogja küldeni a képet. 2018-at írunk.