HA FELADJÁK A MAGAS LABDÁT, LECSAPJÁK

Serény Péter
Tetszettek volna 3-ig számolni, és 1 iciri-picirit gondolkozni – teszem hozzá én. Történt ugyanis, hogy felháborodott betelefonáló azt üzente a rádió reggeli hírműsorában, hogy szégyellhetik magukat azok az újságírók, akik szolidaritás helyett – kuncogtak azon a bizonyos, eheti kormányinfón, amelyen Harangozó Tamás képviselő (MSZP), az OLAF jelentéssel kapcsolatos, kínos kérdéseket nyújtott át Lázár János miniszternek, ám a választ be sem várva elsietett. (Sürgős lakossági fórum, érdeklődő közönsége várt rá valahol.) Ám sújtson a betelefonáló haragja, én egy másodpercig sem hiszem, hogy igaza volna. Ha én jelen lettem volna, nem valószínű, hogy a képviselő melletti szolidaritás kinyilvánításának lehetséges formáin töprengtem volna. Sokkal inkább azon, hogy alig néhány héttel egy sorsdöntőnek tekintett országgyűlési választás előtt, egy, a politikában semmiképpen sem járatlan képviselő, hogy a fenében képes, ekkora öngólt lőni. Vajon, a kedves betelefonáló, mit tett volna Lázár miniszter helyében? A – bizony slágfertig – főmagyarázónak az ellenzéki képviselő olyan magas labdát dobott fel, hogy nincs az a pancser propagandista, aki azt nem csapja kapásból le. Lázár János is ezt tette. Előbb a sajtóértekezletre bejön valaki, aki nem sajtómunkás, kimegy a pulpitusra és – illusztrációnk tanúsága szerint – ott, kis élő szöveg kísértében átadja a kérdését, meg az arra vonatkozó dossziét, végül, a miniszter, némileg gúnyosan szíves marasztalása ellenére, nem várja meg a választ, hanem órájára pillant, és rohamléptekkel távozik… No, ha Lázár nem álmélkodik el,– színpadiasan vagy sem: egyre megy, – akkor mindenkori főnöke – útilaput köthet a talpára. A miniszter joggal játszotta el, hogy ő itt van, boldogan megmondaná a képviselő úrnak a tutit, de nem teheti, mert az illető elment, ördög tudja, hogy van ez némelyeknél, szeretnek kérdezni, aztán a válasz már nem érdekli őket. Én is olvastam, hallottam, hogy Harangozó Tamás egy vidéki lakossági fórum előadója volt aznap, és ott már egy ideje együtt volt a közönség, nem lehetett még jobban megváratni őket. Tessék? Ja, hogy a kormányinfó nevű sajtóértekezlet majd’ háromnegyed órás késéssel kezdődött, és ha időben kezdik, Harangozó képviselő úrnak még módjában állhatott volna, hogy kivárja a választ. Kérem szépen, én egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy egy – nem könnyű időkben – kormányon, a politikai mellé hivatali, adminisztrációs gyakorlatot is szerzett párt parlamenti képviselői, és segítő munkatársaik, napi közszereplésüket a „ha”, illetve „hacsak nem” ingatag alapjára tervezik. Az én szememben nem az az igazi baj, hogy ezúttal egy közfigyelmet vonzó szocialista párti akció éppen a remélttel ellentétes irányú figyelem tárgya lett, hanem az, hogy ez az eshetőség nyilvánvalóan eszébe sem jutott senkinek. Mert, ha eszébe jutott volna, akkor legalább megsúgta volna Harangozó Tamásnak, hogy jobb lenne, ha nem bíznák a kétségtelenül fontos kérdés sorsát különféle lehetséges napirendi-menetrendi véletlenekre, ő pedig, magától értetődően, valamelyik, a kormányinfó szélesebb idősávjában szabad kollégájának adta volna át e látványosnak és fotogénnek ígérkező, tartalmát tekintve, politikailag különösen húsba vágó szereplés lehetőségét. Úgy, hogy én, kívülállóként, a rádió műsorvezetőjével egyetértően, csupán azt szeretném kérni a kedves betelefonálótól, hogy ne az újságírókon verje el a port, mert nem ők a ludasok abban, ami történt.