Posted by Frank Iván
A ló kedvenc állata volt Péternek. Bár, szinte minden állatot szeretett, a macskától a medvéig. Amikor cirkusz érkezett a kisvárosba, mindig ott ólálkodott az épülő cirkuszsátor körül, bámulta az elefántot, az oroszlánt. Közvetlen viszonya persze csak a háziállatokkal volt. A Bojcsi nevű német juhász, amit ott farkaskutyának neveztek, kölyökkorától náluk nevelkedett, vele nagyon szoros barátságot kötött. Mindig volt macska is háznál, olyan igazi, egerésző macska. De hol voltak ők a lovakhoz képest?
*
A városháza, egy szürke színű háztömbben terpeszkedett, de a háztömb jó néhány más, számomra fontos intézményt fogadott be. Ott volt mindenekelőtt a cukrászda, mert valljuk be, nincs olyan gyerek, akit ez a fajta helyiség ne hozott volna lázba. Akkor még szerettem az édességet, kedvencem a mignon volt, abból is a puncs. A rózsaszín, roppanós cukorréteg alatti omlós tésztát szerettem, és mert mindössze 1 forint 10 fillérbe került, néha megengedhettem magamnak egyet-egyet. De van egy emlékem a cukrászdáról, amit soha nem felejtek el, mert életemben először láthattam élőben, közelről valakit, akit csak a filmvászonról ismerhettem. Latabár Kálmán egy este fellépett a kisváros szállodájának kávéházában, ami szintén ebben a háztömbben volt, és másnap koradélután, amikor Dénes barátommal hazafelé mendegéltünk az iskolából, azt vettük észre, hogy sokan ácsorognak a cukrászda előtt, és az ajtón befelé bámulnak. Naná, hogy odamentünk, és, meglátva a benn ülő Latabár Kálmánt, a szemünknek is alig hittünk. És, mekkora szerencsénk volt! A híres művész éppen elindult, egészen közel ment el mellettünk, és odaszólt: Jó napot fiúk! Mi a meglepetéstől meg se tudtunk nyikkanni.
Aztán ott volt a mozi az intézmények között, hetente váltották egymást a filmek. Ha jól emlékszem, 1 forint 50 volt a legolcsóbb jegy, a legdrágább meg 4 forint. Az olcsó jegyek előre szóltak, és az első sorok majd’ mindig gyerekekkel teltek meg. Főleg magyar és szovjet filmeket vetítettek, de néha megcsodálhattuk a szocreál csehszlovák, keletnémet, román filmremekeit is. Abban a moziban láttam a Lúdas Matyit Soós Imrével, ha jól tudom, ez volt az első magyar színes játékfilm. És láttam a Berlin elestét, a Sztálingrádi csatát, és még sok más háborús szovjet filmet. Kedvencem volt a Bátor emberek, ami arról szólt, hogy egy ménest hogy mentenek meg bátor partizánok a németektől. A „főszereplő”, még a nevére is emlékszem, Buján volt, egy gyönyörű pej, azt már nem tudom, hogy kanca volt vagy csődör, de azt igen, hogy szép volt, gyors és okos, és szinte döntő szerepe volt a ménes megmentésében.
A sarkon bekanyarodva a járásbíróság és az ügyészség helyiségeihez, és a helyi börtönhöz értünk. A börtönablakok egy része az utcára nézett, gyakran láttunk az ablakok mögött elmosódó arcokat. Ahogy egy reggelen mintha ismerős arcot vettem volna észre. Pista bácsiét, aki egyik osztálytársam, Pali nevelőapja volt. Beérve az osztályba, kérdeztem Palit, hogy jól láttam-e. A válasz az volt, hogy igen, előző nap járt náluk a rendőrség, és elvitték Pista bácsit.
*
Szerencsés Pista bácsi kulák volt. Jó néhány hold földet, tanyát birtokolt, amit még az is tetézett, hogy lovakkal kereskedett. Lókupec volt, ahogy ezt a foglalkozást akkoriban nevezték. Az istállójában mindig volt 5-6 ló, amit többnyire cigány emberektől vásárolt, majd továbbadott. Voltak olyanok, amiket a vágóhídnak adott el, de voltak olyanok is, amiket gazdák vettek meg, igáslónak. A papírok többnyire rendben voltak, de a hatóság addig sertepertélt Pista bácsi körül, amíg nem találtak valami szabálytalanságot, ami elég volt ahhoz akkoriban, hogy elvigyék. Ráadásul rábizonyították, hogy feketén vágott disznót, ami abban az időben nagy bűnnek számított, mert kellett a hús a munkásosztálynak. A szükséges húsmennyiséget pedig házaknál levágott disznók nagyobbik felének a beszolgáltatásából fedezték. Ha meg valaki feketén vágott, és nem bukott le, akkor azt a húsmennyiséget a család zabálta föl, a munkásosztály meg éhen maradhatott. Szerencsés Istvánt perbe fogták, de köszönhetően ügyvéd öccsének, igazából semmit nem tudtak rábizonyítani még az akkoriban gyakori, mondvacsinált, koncepciós perek tündöklése idején sem.
*
Pista bácsi imádta a gyerekeket. Neveltfia, Pali, a háború után, mert az édesapja elesett a fronton, egy ideig árvaházba került, és amikor édesanyja hozzáment Szerencsés Istvánhoz, és elhozták az árvaházból, Pista bácsi a nyárra még két árvaházi gyereket is vett oda a házába. Édesanyám és Kata néni, Pali édesanyja barátnők voltak, így aztán kiskoromban néhányszor vendégeskedtünk náluk. Azt csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy olyan ebédeket, meg uzsonnákat, amilyeneket ott kaptam, otthon nemigen engedhettünk meg magunknak. A vasárnapi ebéd például tyúkhúslevessel kezdődött, utána a főtt tyúk mindenféle mártásokkal következett, majd valamilyen pörkölt galuskával, savanyúsággal, aztán még némi sülthús sültkrumplival, a végén meg sütemény. A felnőttek utána kávét ittak, a Pista bácsi a bajuszát törölgetve egy szivarra gyújtott, és velünk, gyerekekkel viccelődött.
Amikor iskolások lettünk, gyakran fordult elő, hogy suli után az osztálytársammal, Palival mentem hozzájuk. Eleinte csak játszottunk, később egyre többet mentem az istállóba, a lovak közé. Pista bácsi, látva, hogy mennyire vonzódom az állatokhoz, egyre többször bízott rám ezt-azt. Hej! Ne gondold, hogy kihasznált, erről szó sem volt. Nagyon szerettem itatni a lovakat, szerettem szénát dobni eléjük, és hallgatni, ahogy ropog a foguk között, imádtam, ha kefével és szalmacsumával tisztogathattam őket.
Egy idő után Pista bácsi vett olyan kis termetű lovat, amin lovagolhattunk. Zabla, kantár, nyereg híján hevederrel lefogott pokróc, kantárból készült kengyel volt a ló szerszáma, mi meg körbe-körbe lépdeltünk, ügettünk, halálosan élvezve a helyzetet. Magam, szabadjára engedve a fantáziámat, nagy lovascsaták hősének álmodva magam, meg-meg biztattam a cipőm sarkával a lovacskát, még vágtába is kezdtem, de a hely túl kevés volt az igazi repülésre. Pali barátom kevésbé élvezte ezt a játékot, a lovakat sem igen kedvelte, így hamarosan Pista bácsi kedvencévé léptem elő, természetesen ennek a gazdasági udvar kerítése szabott határt. Benn a házban Pali volt előnyben, neki jutott bővebben Pista bácsi szeretetéből.
Na és benn a házban olyan uzsonnát kaptunk, hogy a mai napig összefut a nyál a számban, ha rágondolok. Tenyérnyi füstölt parasztsonkát, szál kolbászt tett elénk Kata néni nyáron paprikával, paradicsommal, télen lila hagymával, friss, fehér kenyérrel. Nagy örömömre Pali éppen csak piszkálta az ételt, pedig Pista bácsi noszogatta: „Ögyél, Pali, úgy leszel szép szál legény, hogy állva pisálnak utánad a lányok.” Engem bezzeg nem kellett noszogatni: haraptam, rágtam, nyeltem. Sokat.
*
Péter nem tette, ezért én megteszem. A két fiú, akit Pista bácsi annak idején nyárra elhozott az árvaházból, attól kezdve minden nyáron a ház vendége volt. Pesti gyerekek lévén, eleinte nehezen barátkoztak a környezettel, a majdnem paraszti életformával annyira, hogy egyikőjük szép lassan lemorzsolódott. De Rudi, a másik fiú egyre jobban megszerette ezt az életformát, mezőgazdasági technikumban tanult tovább, állattenyésztő lett, majd felvették az állatorvosi egyetemre, és mai napig állatorvosként praktizál. Péter, valószínűleg azért nem említi mindezt, mert kicsit irigyelte Rudit. Neki másként alakult az élete. De akárhogy is, az állatok, a lovak szeretete a mai napig sem múlt el nála.
Részlet Frank Iván készülő regényéből