Posted by Zalatnay István
Amikor súlyos agyvérzést kapott – és soha többé magához nem tért – apámhoz mentem be a kórházba. A természetesen roppant fáradt orvos leplezni alig tudott ingerültséggel, néhány – csekély eszemhez mérten fél-orvosi – mondatba ismertette apám állapotát. A mondottakat még normális állapotban is üggyel-bajjal értettem volna meg, de ott akkor még annyira sem. Ő pedig gyorsan továbbsietett fontosabb ügyeit végzendő.
Legközelebb orvos sógornőmmel mentem hozzá. A kezelőorvos már ismert fásult-bosszankodó tekintete a kolléga bemutatkozására fénnyel telt meg, és kedvvel, lelkesen, pontosan kezdett el magyarázni. Nekem pedig minden porcikám üvölteni szeretett volna: „Hogy merészel maga így viselkedni? Itt most az én apám haldoklik, nem a magáé.”
Hogyan merészelhettem én is úgy beszélni, ahogy az előbbi, a fél évvel ezelőtt készült előadásban? Hiszen itt a maguk Istenének haldoklásáról van szó. A magukéiról is. Erkölcsileg megengedhetetlen úgy beszélnem – illetve már előtte úgy gondolkodnom – a keresztyén hit megéléséről vagy megélhetetlenségéről, hogy abban nemhogy kiemelt, de szinte kizárólagos jelentőséget tulajdonítsak a hitre való reflektálásnak, az arról való szakszerű – vagy talán csak bennfentes? – elmélkedésnek. Eredeti előadásom – melyet tartalmilag egyébként maradéktalanul fenntartok – ezért valóban maga követeli ki annak tovább- és újragondolását.
Saját öntudatlan klerikalizmusom leleplezése természetesen nem járhat azzal, hogy akkor most egy kicsit hercigeskedjem a világiakkal. Ellenkezőleg: a keresztyén hit lényegéből fakadó egyenjogúságunk arra kötelez, hogy ugyanolyan őszintén – ha tetszik, akár kíméletlenséggel – beszéljek a világiakról, mint a lelkészekről. Legföljebb annyit bocsáthatok előre, hogy tagadhatatlannak és kimondandónak gondolom: jóllehet mindkét oldal egyaránt tettes és áldozat, az arányok nem azonosak; a papok valamelyest inkább tettesek, a világiak valamelyest inkább áldozatok.
Inkább, de nem kizárólagosan. A világiaktól is van mit kérdezni. Igazából egyetlen dolgot, azt hogy miért hagyták, hogy így legyen? Miért asszisztáltak/asszisztálnak ehhez a gyalázathoz? Miért nem üvöltik, hogy „Meztelen a király!”? Merthogy ők tudják. Nem tudják nem tudni. A lelkészek talán igen. Ők – majdnem – mindenestül benne élnek egy szubkultúrában, amelynek legabszurdabb – mindenki más számára tragikomikus – vonásai is otthonosak számukra. De a világiaknak nem. Ők tudják, hogy az valóban szubkultúra – nemcsak szociológiai, hanem morális értelemben is. Tehát: miért nem tiltakoznak, üvöltenek a világiak? Vagy talán inkább kérdezzünk így: mit csinálnak helyette?
Nemrégiben egy felkérésre teológus hallgatóknak arról kellett beszélnem, hogy milyenek a hatalmi viszonyok – gyülekezeti szinten. Kicsit szarkasztikusan azzal kezdtem: nem is értem, hogyan lehet ez egyáltalán kérdés; teljesen nyilvánvaló, hogy a gyülekezetben a hatalom – a papnéé. Ez viccesnek hangzik, de a gyülekezetek igen jelentős részében abszolút kézzel fogható valóság. Ennek kapcsán ugyancsak elgondolkodtató, hogy miközben ez a valóság, az egyházi törvényben meg sem jelenik a papné, a szürke eminenciás, az igazi háttérhatalom. (Pontosabban: egyedül annyi szerepel, hogy református lelkésznek csak református vagy evangélikus házastársa lehet; ami a valóságban azt jelenti, hogy – különösen ott, ahol kisebbségi helyzetben vannak a reformátusok és jó eséllyel más felekezetű lenne az, akivel szeretné összekötni életét egy lelkész – a hitetlen, vagyis vallását semmibe vevő, bármikor megtagadó partnerrel össze lehet házasodni egy konfirmáció-karikatúra után; ha azonban az illető komolyan veszi a hitét, és erre nem hajlandó, akkor vagy a házasságról kell lemondani, vagy a lelkészről veszik le a palástot – ellentétben azzal, hogyha a leghajmeresztőbb pogányságokat hirdeti a szószékről, vagy, mondjuk, kifosztja a gyülekezet kasszáját.)
Ez is nagyon tanulságos, azonban most ennek a sajátos egyházszociológiai ténynek a spirituálisabb vonatkozásáról kell beszélnünk. A jó és rossz aspektusáról egyaránt.
A „papnék útja az (egyház)hatalomhoz” egyrészt természetesnek mondható: bizonyos értelemben szinte elkerülhetetlen ott, ahol nős papok vannak. Hiszen mi sem természetesebb annál, mint hogy egy lelkész a saját gyülekezetének ügyeiről a házastársával többet beszél, mint bárki mással. És minél jobb a házasság, annál inkább így van ez.
Másrészt azonban ez a jelenség az elmúlt évtizedekben jelentős mértékben felerősödött. Ez viszont abból fakad, hogy az egyház alapvető szerepváltozásán ment át a modernitásban. Korábban az egyház alapvető funkciója az adott közösség – legtöbbször egy egész társadalom – számára meghatározó jelentőségű, elvek, értékek, döntések, normák képviselete, betanítása, továbbadása volt. Ez, a hozzá tartozó hatalomgyakorlással, erő- és bizony sokszor erőszakgyakorlással kifejezetten férfias szerep volt.
A mai világban az egyház átalakult egyfajta segítő-támogató intézménnyé. Jól jelzi ezt a nyelvhasználat átalakulása is: papok már rég nincsenek, lassan lelkészek sem igen, csak „lelkipásztorok”. A lelkipásztornak pedig főként empátiára, érzelmi intelligenciára, nem ügy- hanem emberközpontú gondolkodásra van szüksége. (Egy tekintélyes alföldi lelkészről mesélték, hogy egy alkalommal a városka főtéren odaszaladt hozzá egy zokogó asszony: „Nagytiszteletű Úr, meghalt a fiam”. Mire ő, megveregetve a kezét annyit mondott: „Na, nem kell azért sírni!” Azt hiszem, nem vállalunk különösebb kockázatot, ha azt mondjuk, hogy – már botránkozás ne essék, de – ekkora marha nőben még nem született a földre.) Hát ilyen egyszerű ez; ezért játszanak ma még sokkal inkább, mint korábban, meghatározó szerepet a papnék az egyházban – mégpedig nem kétséges: az egyház javára.
A református lelkész két előadásának rövidített, összevont változata