Purgatórium á’la Baranyi&Simon

Koblencz Zsuzsa
Tömegnyi ember hallgatta ma délután a monori könyvtárban Baranyi Ferencet és Simon Gyulát olyan odaadó, nagy figyelemmel, hogy egyszerűen nem lehetett nem arra gondolni közben, nem is egyszer: “Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen./Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen néz téged, mert örül, hogy lát ma itt /fehérek közt egy európait.”
Két európait – akik a munkát kétfelé osztva együtt lefordították Dante Isteni színjátékának Purgatóriumát, s most bemutatták nekünk a könyvet. Meséltek is róla, meg Dantéról, a szerelemről az emberről, a munkáról, egymásról, Babitsról, a versekről és a költőkről, egészen egyszerű szavakkal, miközben a levegő sűrű volt attól az érzéstől, hogy milyen nagyon jó dolog bölcs, nyugodt, tapasztalt, nagy műveltségű, szavahihető embereket csak úgy csendben nézni és hallgatni.
Hát még, ha azok a tekintélyüket tudásukkal, munkájukkal kiérdemelt férfiak helyrajzilag és érzéseik szerint is köthetők hozzánk. Valahogy úgy, ahogyan Simon tanár úr hirtelenjében egy mondatban összefoglalta: “Azért az jó dolog,hogy két monori ember, egy tősgyökeres meg egy gyüttment, mint Baranyi Feri barátom meg én, elmondhatják, hogy így együttvéve lefordították a teljes Dante életművet….”.
S mellette még mi mindennel lettünk gazdagabbak általuk – tehetnénk hozzá, nem győzve aztán a felsorolást.
Simon tanár úr például sok egyéb közt – ahogyan éppen tegnap idéztem fel egy facebook által visszahozott emlék nyomán – az Arany János által elkezdett, hatalmasan hömpölygő lovagregény, az Orlando furioso fordítását folytatta és fejezte is be.
Erről a délutánról hosszabban is szeretnék majd írni, ha lecsendesedik bennem a lelkesedés és az öröm – bár írni lassan már nem lesz hová.
Nekem pedig – még ha érzésem szerint érdemtelenül is – két olyan ajándék jutott, amivel most azért hozakodom elő nagy büszkén, mert ki más, ha nem én. 
Baranyi Ferenc magával hozott és adott nekem egy könyvet, aminek a dedikációja olvastán visszamenőleg is értelmet nyert jó pár, elvesztegetettnek hitt évem.
Simon tanár úr, hajdani gimnáziumi osztályfőnököm pedig odasétált a második széksor szélére, ahol egy dézsás cserje alatt üldögéltem kifényesedett szemmel, és előbb olyat kérdezett , majd állított az írásaimról – aztán, hogy ebbe fülig belepirultam, hozzátette, hogy egészen komolyan mondja – amit azért nem idéznék,mert úgyse hinné el senki. Az biztos, hogy ezen a találkozón az egyébként nem túl nagy számú, általam igen nagyra becsült emberek egyikétől megkaptam a legrangosabb szakmai elismerést.
Rómát azért még megnézném – aztán meghalhatok.