Posted by A népbutítás mestere. Ahogyan hangosodik a választási kampány, rétoroknak, orátoroknak se szeri, se száma. Egyre nagyobb keresletük mutatkozik. Őket, klasszikus elődeikkel szemben, ma szóvivőknek nevezzük. Ezek az alakok azonban lényegileg különböznek jeles elődeiktől, mint Aristoteles, vagy Cicero. Akiknek ugyanis szigorúan tilos volt a valótlanságok állítása, a mellébeszélés, a félrevezetés, a csúsztatás, vagy ahogyan a hétköznapi magyar nyelv találóan fejezi ki: a hazudozás. Sőt az elhallgatás is! Egyre több, főleg politikai szóvivő fontoskodik a képernyőkön, mintha terjedésük valami szóvivői verbál-epidémia lenne. Azaz: politikai szófosás.
A politikai szóvivői mesterség bravúrjai időnként csodálni valóak. Főleg azok lelki indítékai. Azok ugyanis, amik megengednek némely meghökkentő kijelentéseket, amelyek a szóvivő száját olykor elhagyják. A szóvivők tekintetében a képernyőn ilyenkor kiolvasni való nem található. Főleg azért, mert nincs. Tekintetük üres, mint a mondanivalójuk is, ami általában nélkülözi az igazságot. Más szóvivő úgy vitte a szót, mintha szégyellené a szót, amit visz. Fejét lesunyta, tekintetét maga elé meresztette, óvakodván attól, hogy abba bárki belepillanthasson és megláthasson benne valamit. Az ilyen szóvivő talán még őrizhet a lelkében valamit azokból az atyai tanácsokból, amik őt az igazmondás ösvényére igazították hajdanán. Újabban azonban vannak már olyan szóvivők, akik büszkén felemelt fejjel, egyenes tekintettel és szemrebbenés nélkül is képesek a legvadabb hazugságokat belevágni a gyanútlan hírfogyasztó képébe. Ők az újabbak, akiknek bizonyítaniuk kell. Azt, hogy bármire hajlandóak és bármire képesek. Az ilyen szóvivő különleges emberfajta. Akárcsak a politikus. Mindkettőjükben érzékelhető sérülése található a morális fékek és gátak emberi rendszerének. Ez a rendszer bonyolult, és sérülékeny. Különösen, ha készség mutatkozik a sebzésére. Márpedig egyre inkább mutatkozik. Ezt a készséget ez a különleges emberfajta örömmel fogadja be.
Nem könnyű dolog manapság szóvivőnek lenni. Egy szóvivőnek ugyanis el kell tudnia dönteni, hogy mennyire képes azonosulni azzal a szóval, amit vinnie kell. Nem elég egyszerűen elfogadnia a szó hitelességét és igazságát. Ha csak ennyit tud, hangja esetleg hamis lenne, vagy bicsaklana ott, ahol szárnyalnia kéne. Egy szóvivőnek úgy kell vinnie a szót, hogy az a szó ércesen zengjen, és himnuszi áhítattal kérjen bebocsátást azokba a fülekbe, ahová szánva vagyon. Az ilyen áhítathoz azonban mindazt a szót, amit visz, nem csak el kell hinnie, azzal teljes mértékben azonosulnia kell. Az ilyen szóvivő belenéz az ember szemébe, és szuggesztíven úgy adja át a szót, hogy azt az ember ellenállás nélkül teszi magáévá. Van ilyen szóvivő – újabban több is – aki belenéz a kamerába, pillája sem rezdül és pókerarccal hazudik. Sőt láthatóan még büszke is rá. Az ilyen szóvivőt becsülik meg a legjobban. Az ilyen szóvivőnek nem kell értenie semmihez, viszont el kell jutnia az elvetemültségnek arra a fokára, ahol gazdája is tartózkodik. Az ilyen szóvivőt fizetik meg a legjobban. Ha eleget szolgált, magasabb sarzsit is kaphat. Bekerül a magasabb társaságba. Önállóan avathat és vághat szalagot. Ki lett fizetve.
Volt olyan szóvivő is, akire az mondható, hogy jobb sorsra érdemes. Őt sajnálni lehet, becsülni azonban nem szabad. Neki ugyanis esze van és megfontoltan vitte vásárra a becsületét. Méghozzá nem egyszerűen pénzért, vagy sok pénzért, hanem nagyon sok pénzért. Amivel megbízhatóan kibélelhette azt a jövőt, amire számíthatott (mert számított), ha kenyéradó gazdájának már nem lesz adható kenyere. Az ilyen szóvivő, nem közönséges szóvivő. Nem is közönséges ember. Észjárása kivételesen intelligens, messze jobb, mint a gazdájáé. Ennélfogva még félnivalója is lehet, ezért kell messzebbre tekintenie és terveznie. A többiek, a közönségesek, nevezhetők komikusnak, vagy komikának. Esetleg barbárnak vagy barbarinának. Később mindnyájan oda hullanak a többi elhasznált bábfigura mellé.
Kuthi Csaba