Posted by SERRÉNY PÉTER
Beálltam a sorba, talán? Ugyan, csak éppen – volt/van – időm, így aztán elgondolkodtam egy-két apróságon. Az alkalmat a miniszterelnök adta, aki ezúttal Tisztelt Nyugdíjas Honfitársam! megszólítással indított. Státuszomnak megfelelően, romlik ugyan az emlékezetem, de ha jól ízlelgetem, ama másik, megénekeltként népszerű, mégsem az ismert előadó leleményéként (szinte fügét mutatva) visszájára fordított kifejezést, az undorral, eltakarítandó paneltörmelékként egy bizonyos (nem kazah!) oroszos csengésű vezetéknevet viselő, az idő tájt, kortes-főszervező párt- és futballdrukker igazgató honosította meg a magyar politikai újbeszéd szótárában. Ez a kifejezés, természetesen, a nyugger. Akinél, akkor, ugye, amikor ezt, mondjuk, a „becsületben megőszült” helyett, a „vén trottyos/temető-érett”-nél mégis csak szalonképesebb szót a közbeszédbe emelték, mindannyian valamelyest fiatalabbak voltunk, én, te, ő – kevésbé a miniszterelnök, meg a pártigazgató urak; ebben is – jobban álltak.
És, igen, a publikum szintén ifjabb volt, kissé. Kit érdekeltek akkor, a forradalmi (szavazó)fülkébe botló vénséges vén, mihaszna, az ország jövőjén (rajtunk, fiatal demokratákon és velünk érző híveinken!) élősködő nyuggerek? Bezzeg, most, hogy, kezdenek a hajdan dalia 89-es jurátusaink, fogalmazzunk finomkodóan, korpulens, korosodó atyafiakká válni, némelyiküknek eszébe juthat, hogy már ötven és hatvan között járnak, egy évtized (2 és ½ „ciklus”), hipp-hopp, már velünk egy tálból kanalazhatják a maradékot; no-no, tudjuk, amit tudunk, ki-ki „azt, amit megérdemel”. A bátyó, az elsőszülött nagy tesó, akár maholnap beleszaladhat (szaladhat?… – peckesen lépkedhet!) a nyugdíj-korhatárba.
Nem, és nem: dehogy akarok én gonoszkodni! Miért ne hihetném, hogy, mint a születésnapi dal is mondja, „ismét egy évvel öregebb lettél, s bölcsebb is talán”. Tehát miért is ne hihetném, hogy ama bizonyos évgyűrűk sokasodásával, – megint csak finomkodva, próbálkozom – az észveszejtő csatártempóról, visszaváltanának a józanészhez/megfontoláshoz alkalmas sebességre. Ámde, ha – feltéve, de (hm…) „meg nem engedve” – esetleg másról volna szó… Hogy ez a nem oly rég még mintegy hivatalból utált, vénülő massza (az Erzsébet-kártya kasszájából tudhatóan, szigorúan, a teljes, semmilyen címen nem a korhatár elérése előtt, nyugalomba vonultak száma:) 2 és ¾ millió szavazópolgárban, hús-vér egyénben jelenik meg. Tegye csak a szívére a kezét bármelyik politikai csoportosulás főembere: neki magának eszébe se jutna, hogy 2 700 000 (atyavilág!…) a magyar választójogosultak egyharmada. Egyikük sem tudja, senki sem tudja, bár azért akadhatnak, akik sejtik, hogy ennek a 2,7 millió embernek hová húz a tolla – nyilván, nem egységesen, egyfelé, de ha csak felkerekedik, és elmegy az urnáig, vagy házhoz kéri, már azzal is alakíthat a végeredményen.
Lehet játszani a számokkal, osztani, szorozni, hogy „mi az a kis pénz…”, hogy „ezzel vesznek meg téged, kilóra”, hogy „mi az a pár milliárd ezeknek, mikor a… (jöhetnek a nevek) ki tudja hányat kaszált”… De, hát, ugye, az a megszólítás, az aranycímeres, hófehér levélpapíron, Magyarország miniszterelnökének lendületes aláírásával, az csak ott van. Az eligazítással egyetemben, hogy „nyuggerek” (miként ama könyves, nagy uralkodónk szerint, boszorkányok) pedig nincsenek. Jó, tudom: ezentúl, nincsenek. Csak és egyedül: tisztelt, nyugdíjas honfitársak, márpedig – írja nevemre, címemre, így bármikor, bárkinek bemutathatom: ezek az Ő szavai – „meg kell becsülnünk azokat, akik egy élet munkájával építették újjá hazánkat”. És, ha esetleg akadna valaki, aki visszatérne a korábban említett, nem épp magyaros csengésű vezetéknevet viselő úr által olyannyira kedvelt, nyuggerezés-hez, jó, ha észben tartja Magyarország miniszterelnökének – 2 millió 700 címzettnek személyre szólóan, közöttük énnekem is megküldött levelében foglalt – megállapítását: „Egy nemzet vagyunk, ezért úgy gondoljuk, ha sikeres az ország, akkor ebből részesülni kell azoknak is, akiknek a munkája megalapozta a mi eredményeinket.” Akitől, Magyarország Kormánya nevében, annyi küzdelmes esztendő után ilyen elismerést kapok, kapunk kettőmillió hetes-százezren, hogyne zárhatná ezt, a bízvást mondható: kitüntető oklevelet, e szavakkal: „A nyugdíjasok továbbra is számíthatnak a kormányra”.
És, megkövetem a miniszterelnök urat, ha megsérteném azzal, hogy az ő levelét záró formulából vett ötlettel küldöm – minden hátsó szándék nélkül, sokkal inkább egyfajta, „nos, láthatja” érzéssel – a nyuggerezésben korábban oly feltűnően jeleskedő pártigazgató úrnak, jó egészséget kívánva, aktuális, újévi üdvözletemet.
A kép: Fényes Adolf 1940 táján készült festménye