Posted by Kisebb-nagyobb lopásokból finanszíroztam magam. Főleg CD-éket nyúltam le Virgin Megastore-okban meg a FNAC-ban, és parfümöket a Sephora-lánc illatszerboltjaiban, aztán eladtam őket orgazdáknak a boulevard de Clichy környékén. Minden rejtett kamerát ismertem a működési területemen. Úgy dolgoztam, mint a szemfényvesztő a közönség előtt, mondhattam volna én is a képernyőre tapadó őröknek, hogy: “Csak a kezemet figyeljék, mert csalok!” Lehetett az árun a csipogó a legfurfangosabb módon elrejtve és feltéve, én akkor is megtaláltam és eltávolítottam. A lopott holmival pedig tiszta szívvel és ártatlan arccal mentem át az elektromos kapun vagy a szekrénynagyságú, walkie-tokie-s fekete fiúk között.
Évekig sziklaszilárdan hittem, hogy olyanokat károsítok csak meg, akik úgyis megérdemlik. Ebből a meggyőződésből merítettem a nyugalmamat és az erőmet. Aztán akkortájt, anélkül hogy a legkevésbé megingott volna a meggyőződésem, lopás közben szorongási rohamaim lettek, amelyek időről-időre visszatértek. Az kezdett el kavarogni bennem, hogy ennek úgyse lesz jó vége. Másrészt persze a kényelem, meg az a – jobb híján mondom – határtalanság-érzés, hogy bármi az enyém lehet pénz nélkül, visszaverte a rohamokat: “Ugyan miért kéne, hogy ilyen vagy olyan, akármilyen vég legyen, ha tökéletesen csinálom?” Valószínűleg józan eszem jelzett a szorongáson keresztül. Úgy ítélhette meg, hogy ebben a játékban túl sok a véletlen, a rizikó, az, ami fölött nem rendelkezhetem, legyek bár a világon a legügyesebb a műfajomban.
Szokásos bevásárlójellegű lopásomat bonyolítottam az egyik szupermarketben. Ami azt jelentette, hogy főleg bevásároltam, tehát megvettem az áruk nagy részét, viszont a luxus dolgokat, például egy üveg Château Margaux-t, azt loptam. Nem először cselekedtem ezt azon a helyen, így álmomban is tudtam volna, hol figyel a rejtett kamera a borrészlegen. Ennek ellenére pont a rejtett kamera felé fordulva pattintottam le a Château Margaux nyakáról a csipogót, és süllyesztettem el a nadrágom szárába a palackot. Pillanatnyi figyelmetlenség volt. Még azt se mondom, hogy valamilyen szinten nem akaratlagos. Józan eszem csinálhatott belőlem bohócot, hogy bukjak le végre. Ő állíthatott oda úgy, hogy nevetni lehessen rajtam a kamerán keresztül, ahogy ügyesen, mégis leleplezve magam, végzem az áruházi lopás mindennapi kézimunkáját.
Végigálltam a sort a pénztárnál a bevásárlókocsimmal, és majdnem mindent ki is fizettem. Lopott áruval átlépni az elektromos kapun, amely úgy hallgat, mint a ponty, mindig felér egy újjászületéssel, bármilyen rutinos a tolvaj. Most is újjászülettem – nadrágom szárában, többek között, a Château Margaux-val –, de csak részben, mert homályosan tovább áskálódott ellenem a józan eszem, és szorongást küldött rám. Majd amikor elém léptek a szekrény nagyságú, fekete wakie tokie-sok, és megkérdezték, hogy minden nálam lévő árut bejelentettem-e a pénztárnál, elégedetten bólintott: “Látod, te nagyon hülye?!”
Lelifteztek velem egy földalatti irodába, valahová a parkolószintek alá, és magamra hagytak egy nem szekrény nagyságú fiatalemberrel. Az kipakoltatta a zsebeimet, majd megmotozott. Előkerült a Château Margaux, egy szarvasgombás libamáj meg a többi luxus falat, sőt egy dizájnos körömreszelő is, aminek az ellopására már jómagam se emlékeztem. Irat viszont egyáltalán nem volt nálam. Egyedül egy nekem szóló, aznap kapott levél került elő, amelyben a doktori iroda értesített az októberi védés pontos dátumáról. A fiatalember mintha elismerően forgatta volna a levelet, mindenesetre elfogadta, mint dokumentumot a személyazonosságomról. Lélekben egyelőre még nem voltam jelen. Ráhagytam a józan eszemre, hogy megmentsen, ha már lebuktatott. Megerősítettem a fiatalember költői kérdését, hogy igen, jól látja, Proustból írtam a kisdoktorimat, de az iménti tevékenységem még közvetett összefüggésben sincs választott témámmal. A fiatalember szeme úgy csillant meg, mintha azt mondta volna, hogy “A lónak is négy lába van, mégis megbotlik.” Több éves tapasztalatom alapján ezzel magam is egyetértettem, sőt ki is tudtam volna egészíteni olyformán, hogy “Vannak lovak, amelyek egyenesen botladoznak, s közülük is olyanok, amelyek botladozásukat tánccá alakítják. Mint például szerény csődörségem.”
Szinte már emelt fővel mentem vissza a pénztárhoz, hogy kifizessem azt, amit korábban el akartam lopni. Csak akkor szállt el a magabiztosságom, amikor sértetlenül és mindenféle következmények nélkül távoztam a szupermarketből. Az ijedségtől, hogy tulajdonképpen mit úsztam meg ilyen simán, olyan erővel kezdtek citerázni a lábaim, hogy le kellett üljek egy padra. A józan eszem elégedetten ellépett mellőlem, mint aki jól végezte dolgát, a lelkem pedig odamerészkedett, terelve maga előtt a félelem legrondább kiméráit.
A közeli, vörös salakos pályákon teniszeztek. Makulátlan fehér volt a lányokon a kis szoknya, a blúz, a hajpánt, a fiúkon pedig a póló, a sort és a napellenzős sapka. Úgy pattogták körül őket a labdák, mint égről lehozott, barátságos csillagok. Miután elvonultak a rémképeim, ezeket a teniszezőket láttam meg. Sose gondoltam volna addig, hogy a tenisz mennyei sport, és maguk az angyalok játsszák! Az angyalokra hulló kegyelemből abban a pillanatban rám is vetült. Csak egy vékonyka sugár, de elég volt hozzá, hogy soha többé ne lopjak. Úgy értem, soha napi szinten a megélhetésért, legfeljebb csak kedvtelésből engedélyezzek magamnak apróbb csórásokat.
Részlet
http://www.ahonapkonyve.hu/KUN-ARPAD-A-PALAIS-ROYALBAN-TALALT-KEZIRAT-d17.htm