Posted by Részlet egy készülő regényből
Egyszer, amikor kisegítettem a könyvtárban, bejött egyik osztálytáram. Szabó Dénesnek hívták, és nagyon furcsa volt vele a viszonyom. Tulajdonképpen mondhatnám, hogy barátok voltunk, de ez így nem pontos. Közel laktunk egymáshoz, gyakran mentünk együtt haza az iskolából, és délután is sokat játszottunk egymással, meg a környék gyerekeivel. Dénes édesapja kulák volt, és mint ilyen, osztályellenség. Nem volt könnyű neki az iskolában, mert az osztálynaplóban a neve mellett X volt olvasható, ami a származás szerinti megkülönböztetések között a leghátrányosabb volt. A legmenőbb az M, azaz a munkás volt, aztán jött a P, azaz paraszt, ami már kevésbé volt jó, különösen, ha középparaszt volt a szülő, aztán következett az É, azaz értelmiségi, itt már voltak hátrányok, és a legrosszabb volt az X, azaz egyéb, akire már rásütötték az osztályellenség bélyeget is. Mármint, hogy a munkásosztály ellensége. Szóval Dénesnek nagyon fel kellett volna kötnie a gatyát, ha vinni akarja valamire. De Dénes nem igyekezett. Hamar rájött, hogy neki nagyon kellene taposnia, magolnia, ha valami eredményt szeretne elérni, és ehhez nem volt kedve. Ezért aztán híresen nagy csibész lett az osztályban, benne volt minden balhéban, nyolcadikos korunkban majdnem kivágták az iskolából.
Na, ezt gyorsan el is mesélem. Még a tanév elején jártunk, úgy szeptember közepe lehetett, amikor társadalmi munkában krumpli szedésre „mozgósítottak” bennünket. Hétre kellett az iskolában lennünk, és fél nyolckor indultunk volna a traktorok vontatta platós kocsikkal a földekre. Már nem emlékszem pontosan milyen gyártmányú traktorok voltak, talán Zetorok, esetleg Hoffherek… (Akkoriban minden traktor márkáját pontosan ismertem.) De a szállító masinák csak nem érkeztek, már nyolc óra is elmúlt, fél kilenc… a traktorok sehol. A lépcsőházban (fiú lépcső, a lányok a másik kapun, a másik lépcsőn mehettek be az iskolába) a lépcsőkön ültünk, kínunkban minden marhaságot kitaláltunk. Egyszer csak megszólalt Dénes: „Menjünk ki a Sóstóra! Ezek már úgysem jönnek.” Elsőnek ugrottam fel, és hangosan helyeseltem: „Menjünk! Semmi értelme itt ücsörögni.” Kb. az osztály fele csatlakozott, és elindultunk. Nagyon jó napunk lett – fürdés, röhögés egészen késő délutánig. De aztán másnap. Az osztályfőnökünk, Baráth tanár úr, meg Halász igazgató az osztályteremben várt bennünket korán reggel. Mindent pontosan tudtak, és a retorzió: Dénesnek igazgatói megrovás, nekem figyelmeztetés. Merthogy ugyan a traktorok valóban nem érkeztek meg, ezért meg akarták tartani az órákat. De csak az osztály fele volt ott, így azokat meg hazaengedték. Szóval egy igazi szabadnapot tölthettünk el, amit a mi tanáraink akkor nehezen viseltek. Mindenki tudja, hogy az igazgatói megrovás után az következik, hogy kirúgják a delikvenst az iskolából, ha valami komolyabb balhét követ el.
És Dénes, úgy félév tájt, el is követett valami főbenjárót.
Az én osztálytársam már korábban is igen élénken érdeklődött a másik nem iránt, de nyolcadikban már szerette volna az érdeklődését tettekben is kifejezni. Csak hát akkoriban ez még nem úgy ment, mint manapság. Alig szólhattunk a lányokhoz, amint már írtam, nemhogy külön osztályba jártunk, meg egy kapun sem léphettünk be a suliba. A szünetekben másik udvarba kellett töltenünk az időt, legfeljebb sunyin leshettük a lányokat, és minden egyébben csak a fantáziánkra hagyatkozhattunk. De Dénes tovább akart lépni.
Egy alkalommal, csodák csodája, feltűnt egy lány a folyosónkon. Méghozzá Husz Irén, a nyolcadikos lányosztályból, aki azidőtájt az iskola legjobb „nőjének” számított. Dénes meglátta, és döntött: „Fogadjunk, hogy megfogom a mellét!” Arra már nem volt idő, hogy a fogadást megpecsételve bárki tenyerében csaphatott volna, mert Irén éppen mellé érkezett. Dénes elugrott a faltól, a lány háta mögé került, és átölelve mindkét mellét megmarkolta. Húúúúú – hangzott a meglepett osztály szájából a csodálkozás. Irén viszont, akinek lehet, hogy ez volt az első alkalom, hogy valaki testének eme csodás díszéhez érjen, hatalmasat sikított, amire a folyóson ügyelő Magda néni villámsebesen ott termett, és Irénnek még panaszkodnia sem kellett, hiszen a középkorú, szemüveges tanerő mindent látott. Dénest a fülénél fogva rángatta be az igazgatói irodába. Izgatottan vártuk, mi fog történni. Egy idő múltán Dénes kijött az irodából, az arca furcsán torzult, nem tudtuk, sír vagy nevet, valószínű mindkettő ott bujkált a szája szögletében. Na, mi van? – kérdezte valaki. Az osztály feszülten figyelt, és Dénes nagy nehezen megszólalt. Hangja, mintha sírból jönne: „Kirúgtak.” Döbbent csend. Hiszen nyolcadikosok voltunk, fél év volt hátra az általánosból. Most egy másik iskola?
Suli után együtt baktattunk Dénessel hazafelé. Nem tudta, hogy mondja el otthon, hogy mi történt. A nagy vagány iszonyatosan félt az apjától, aki gyakran nadrágszíjjal, áztatott kötéllel nevelte a fiát. Mintha minden baját, búját, a vele történt igazságtalanságokat Dénesen akarta volna megbosszulni. Szóval Dénes félt, én meg vele mentem. A kapujuk előtt kérdeztem, hogy bemenjek-e vele, de ő nem akarta. Lehet, hogy attól félt, esetleg az apja engem sem kímél. Másnap Dénes nem jött iskolába, helyette, a kilenc órás szünetben láttuk az apját kijönni az igazgatói irodából. Nem nézett ránk, nem is köszönt vissza, elviharzott mellettünk. Amikor becsöngettek, az osztályfőnökünk jött be az osztályba. Intett, hogy üljünk le, majd azt mondta: „Az igazgató elvtárssal (így kellett ezt akkoriban mondani) úgy döntöttünk, hogy Szabó Dénes kap még egy esélyt. Ha nem lesz vele több probléma, maradhat az iskolában.” Azzal kiment az osztályból. És Dénes szerencsére velünk fejezhette be az általánost.
De mit is akartam mondani!? Ja, igen, hogy miért nem lehetett a kapcsolatunkat igazán barátságnak mondani. Egy furcsa, bizarr körülmény volt az oka, ami csak egy olyan országban fordulhatott elő, mint Magyarország. Ha valamin kicsit komolyabban összevesztünk, ő lezsidózott engem, én meg lekulákoztam. Ugye, milyen furcsa helyzet?! Hiszen mindkét, úgymond, sértő jelző az elmúlt és az akkori, aktuális diktatúra terméke volt, mindkettő kirekesztést, megfélemlítést, üldözést, gyűlöletet vizionált. Az odavetett szavak azt fejezték ki, hogy alacsonyabb rendű vagy: egyikünk, mert származása révén nemrégiben még embernek sem számított, másikunk, mert származása révén kivetette magából az a társadalom, amelyik pedig az emberi egyenlőséget hirdette. De nem azoknak, akiket halálos ellenségnek kiáltott ki. És az sem számított, hogy ártatlan, bűntelen gyerekek voltunk még. Szóval ártatlan, bűntelen gyerekek sértegették egymást olyan szavakkal, amik jelentését igazából fel sem fogták – átkos korok kergették bele mindkettőjüket a gonoszkodásba.
Hú, kicsit nagy kanyart tettem, de így van ezzel az ember: eszünkbe jut egy név a múltból, és vele számtalan történet, ami azért kívánkozik ki belőlünk, hogy aki hallja, olvassa, legyen tisztában azzal, kivel is van dolga.
Szóval bejött Dénes a könyvtárba, és azt kérdezte tőlem, hogy ő is részt vehetne-e az Olvasó Ifjúságért Mozgalomban. Kérdeztem tőle, hogy ez hogy jutott eszébe, hiszen én még egyetlen könyvet sem láttam a kezében. Mondta, hogy tudja, mit gondolok, de higgyem el, komolyan gondolja. „De miért” – kérdeztem makacsul. Azt válaszolta, hogy egyrészt elkezdték érdekelni a könyvek, másrészt meg a mozgalomban résztvevők hetente egyszer összejöttek, és beszélgettek az olvasmányaikról. Szeretné, ha ő is ott lehetne ezeken a beszélgetéseken. Gondoltam, rendben van, segítek. Bementem a könyvtár igazgatójához, és elmondtam neki, hogy segítsen, mert Dénes szeretne csatlakozni a mozgalomhoz. István bácsi, így hívták az igazgatót, mosolygott: és azt kérdezte, hogy miért kell ehhez protekció? „Mert a Dénes édesapja kulák, és nem tudom, hogy ilyen családból jövő simán beléphet-e a mozgalomba:” Az igazgató már nem mosolygott. „Péter, nagyon rendes vagy, hogy segítenél egy osztálytársadnak. De jobb, ha nem forszírozzuk a dolgot. Majd, ha azt látjuk, hogy a kulák megváltozott, már nem kizsákmányoláson jár az esze, hanem szívvel lélekkel részt vesz a közösség munkájában, lehet szó arról, hogy másképp bánjunk velük. És ez a gyerekére is vonatkozik.” Lehet, hogy nem teljesen pontosan idéztem, de valami ilyesmi szöveget nyomott István bácsi, én meg elképedve hallgattam. Leforrázva mentem kis az irodából. Dénes már látta rajtam, hogy valami nem stimmel. „Szóval nem sikerült” – mondta gúnyosan, majd köszönés nélkül elment. Én meg tudtam, hogy másnap zsidózni fog.