Posted by Furcsa érzések kerítik a hatalmába az embert, amikor átlépi egy egyébként zárt intézet küszöbét. Szorongás és kíváncsiság vegyesen. Egy számára ismeretlen világ veszi körül, amit azért szeretne jobban megismerni, de ehhez sokkal több időre lenne szükség. Aztán megnéz egy fotókiállítást, és úgy érzi, sokkal többet tudott meg erről a zárt és képzeletében nem túl barátságos környezetről, mint amire számított.
László elvtárs, a Művelődési Minisztérium osztályvezetője azt mondta: „Ez a kiállítás nem megy Budapestre, sehová sem megy, legfeljebb a pincébe.”
Ez a mondat 1975-ben hangzott el az Aszódi Fiúnevelő Intézetben, más néven az Aszódi Javítóintézetben, ahol a falakra kerültek Urbán Tamás fotói, aki akkor a Bálint György Újságíró Akadémia fotós osztályának végzős hallgatója volt. Diplomamunkája volt a fotóriport, amit Féner Tamás és Keleti Éva fotográfusok, Tamás mesterei értékeltek annakidején, és az elkészült munkát kiállításon mutatták be az intézetben. Keleti Éva annyira elégedett volt az anyaggal, hogy a kiállítás megnyitásakor megnyitó beszédében azt találta mondani, hogy ezeket a képeket másoknak is látni kell, a kiállítást Budapesten is meg kell rendezni. Na, erre reagált az idézett mondattal László elvtárs.
Keleti Éva 2017. november 25-dikén, szintén az aszódi intézetben nyitotta meg az „Akkor és most” című kiállítást, amelyben az „akkor” Urbán Tamás 1975-ben készült képeit, a „most” pedig Urbán Ádám 2005-től fotózott alkotásait jelenti. És ismét elhangzott Keleti Évától, hogy ezt a kiállítást másoknak is látnia kell, és, köszönhetően a rendszerváltásnak, ezt ma már talán senki nem akadályozza meg.
Megvallom, magam azért is mentem el a kiállításmegnyitóra, mert nagyon kíváncsi voltam: vajon Ádám, Tamás fia kellően át tudja-e érezni a helyszín hangulatát, vajon meg tudja-e jeleníteni ennek a különleges környezetnek az ott élőkre gyakorolt hatását. A fiatalabb Urbán ugyanis korábban inkább az élet egy másik, sokkal derűsebb, szebb oldalát fotografálta. Szép nők, az élet naposabb oldalához tartozó tárgyak, derűs zsánerek szerepeltek a képein.
„Apámmal felnőve, látva az ő életét, hamar eldöntöttem, hogy én is fotós leszek. Nagyon tetszett a változatos, izgalmakkal, élményekkel teli élet, én is úgy akarta élni. De fotózni egészen mást akartam. Látva édesapám fotóin az élet borús oldalát, tönkrement emberi életeket, időnként szó szerint a véres valóságot, én az élet derűs oldalát akartam megmutatni. Csupa szépet és jót láttatni.” – így Ádám.
Szóval az előzményeket ismerve kíváncsi voltam. Aztán a fotók meggyőztek: Ádám, az itt látottak alapján apja nyomdokaiba lépett. A két anyagban rengeteg az átjárás, és bár időben 40 év telt el, mégis vannak helyzetek, hangulatok, amelyek nem változtak. És ez leginkább a fényképezettek arcán, testbeszédükön látszik. A formanyelv ugyan nem ugyanaz a két generációnál, ami a korábbi fekete-fehér, és a mostani színes fotók eltérő hangulatában is megmutatkozik, ám mindkét fotográfus nagyon sok szempontból hasonlóan látta az intézetben akkor, és most zajló életet.
A kiállítás ötlete Ádám egy korábbi gondolatából fakadt. Mert tudatában volt annak, hogy édesapja egy munkában nagyon gazdag életet élt, és azt is tudta, hogy rengeteg anyag feldolgozatlan a múltból, azt kezdeményezte, hogy kezdjék el begyűjteni a szerteszét található fotográfiákat, és valamilyen módon rendszerezzék, hogy a kornak a Tamás által megörökített lenyomatai a későbbi generációk rendelkezésére álljanak. Volt ebben egy kis önzés is, az életmű, legalábbis Ádám ezt úgy gondolta, az ő későbbi munkájához is segítséget nyújt majd.
Szóval az egész úgy kezdődött – meséli Ádám – hogy elkezdtük feldolgozni édesapám életművét, és miután az első kiállítása Aszódon, az intézetben volt, így kézenfekvőnek látszott, hogy felkeressük az intézetet, ahol csodák csodájára előkerültek a pincéből, egy törött lábú zongora alól az ő 1975-ben kiállított képei. Odautaztunk, és látva a fotókat, eszembe ötlött, mi lenne, ha megfotóznám a mai intézetet. Az ott fogvatartottakat…”
Amit aztán meg is tett. Elintézve a formaságokat, engedélyeket, Ádám elkezdett bejárni az intézetbe. Csakúgy, mint Tamás, negyven évvel korábban.
Hogy ez pontosan hogy történt, Tamás így emlékszik: „Nagyon sokáig nem vettem elő a fényképezőgépet. Jártam-keltem az intézetben a srácok között, figyeltem őket, az volt a célom, hogy megszokják a jelenlétemet, és elfogadjanak. Mindig is úgy dolgoztam, hogy igyekeztem a háttértben maradni. Azért, persze, beszélgettem is velük, elmondtam, hogy mit szeretnék csinálni. Ezt elfogadták. És arra meg rá kellett érezni, hogy mikor veszem elő a gépet, mikor kezdhetek dolgozni.”
Ádám, aki szintén eleinte fényképezőgép nélkül járt be az intézetbe kicsit más módszerrel teremtett kapcsolatot. Bemutatkozott, egy kölcsönös beszélgetés keretében beszélt magáról, elmondta, hogy fotós, hogy mi a munkája. Egyfajta példa is volt így az intézet lakóinak. Volt még valami, ami nagyon különbözött Tamás módszerétől. „A srácok sokszor kértek, hogy fotózzam őket, hogy aztán a fotókat hazaküldhessék. Én megtettem, és így viszonylag hamar a bizalmukba fogadtak. Cserébe azt kértem, hogy segítsenek nekem abban, hogy el tudjam végezni a munkát, amiért idejöttem. És ez a taktika bejött, olyan helyzetekben tudtam fotózni őket, amik fontosak voltak a készülő anyag szempontjából.”
Bár Tamás arról mesélt, hogy ő igyekezett a háttérben maradni, a fotózás után jónéhány levelet kapott az intézet lakóitól, amit a szabályokat megkerülve juttattak ki, és amelyben elmondták ügyes-bajos dolgaikat, legtöbbször panaszkodva a benti körülményekre. Tamás ezeket a leveleket a mai napig őrzi, és bár maga a munka pozitív élmény volt számára, az eléggé megviselte annakidején, hogy élete első kiállítását betiltották. A mostani kiállítás megnyitóján, amikor megköszönte a lehetőséget, bizony könnyek szöktek a szemébe. De ezek akár örömkönnyek is lehettek.
És Ádám? „Úgy látszik, hiába akartam egészen mást csinálni, mint édesapám. Az ő élete, a munkája olyan hatással van rám, ami alól nem tudok kibújni. Bár nem tagadom meg a korábbi munkáimat sem, azt gondolom, hogy igazi értéket az ilyesfajta munkákkal tudok teremteni. Egész életemben törekedtem arra, hogy apám is és édesanyám is büszkék legyenek arra, amit alkotok. Azt hiszem, most jó úton járok.”
Januártól, még nem tudni a pontos dátumot, a kiállítás Budapesten is látható lesz. Senki ne hagyja ki!
FRANK IVÁN
Névjegyek:
Urbán Tamás Balázs Béla díjas fotográfus (1945). Szakmai tanulmányait a MÚOSZ újságíró iskolájának fotóriporteri tagozatán folytatta, ahol Keleti Éva és Féner Tamás fotóművészek voltak a tanárai. 1969-1972 között a Pest Megyei Hírlap fotóriportere volt. majd 1972-1990 között az Ifjúsági Magazin munkatársa. 1976-ban az egyik alapító tagja volt a Fiatal Fotóművészek Stúdiójának. 1990-től Hamburgban a Stern magazinnak dolgozott. 1994-től a Blikk című napilap fotóriportere volt. 2008-tól nyugdíjba vonulásáig a Rendőrségi Fotó történetét kutatta. Húsz éven keresztül fiatalok között élt, dolgozott, ezért alkalma volt látni a 70-es évek elejének sokrétű ifjúsági problémáit: a téma a sajtóban addig alig jelenhetett meg. Mégis azon kevesek közül való, akik már a szocializmus idején is megmutathatták a társadalom, a rendszer negatív oldalait. Így készíthetett fotósorozatot az abortuszról, az aszódi javítóintézetről, a kábítószeres fiatalokról, a börtönökről, a halálos balesetekről, a mentőkről, s mindenkiről, aki a társadalmi lét perifériájára került.
Urbán Ádám (1976) szabadúszó fotográfus. Divat-, portré és reklámfotókat készít különféle ügynökségek számára. Mostanság dokumentarista fotósorozatokat készít, és továbbra is foglalkozik reklámfotózással is. Egyéb elismerések mellett számos díjat nyert a Magyar Sajtófotó Pályázaton. A reklámfotó, az értékteremtést is hordozó dokumentálás, a különböző szubkultúrák, kulturális közösségek képi megőrzése mind-mind fontos szeleteit jelentik a fényképalkotásban eddig eltöltött több mint húsz évének. Képeivel olyasfajta ajtókat szeretne nyitni a jelenbe, amely ajtók mögött már a múlt őrződik majd meg: így éltünk, így éreztünk, gondolkoztunk, munkálkodtunk. Több egyéni kiállításon és szakmai publikációkban mutatta be műveit. Tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének, a RANDOM művészeti szervezetnek és a Pictorial Collectivenek.