Posted by Mikor gyerek voltam, a Der Spiegelt olvastam. Ez így persze túlzás, az apámnak volt protekciója egy könyvtárban, onnan hazahordta a Der Spiegelt, a kedvence volt akkoriban. Én is szerettem lapozgatni, elbűvölt a papír és a nyomdai színvonal minősége, meg az a fajta titkos öröm, hogy egy széles körben nem hozzáférhető, tűrt, vagy posszibilisen akár tiltott dologhoz jutok hozzá. Tízéves koromban beszéltem a legjobban németül, azóta csak felejtek, de még az erős felejtés állapotában is voltak témák, cikkek, amiket elejétől végéig olvastam, szótáraztam. Visszagondolva már nem látom olyan zseniálisnak a Spiegelt, de a hetvenes években nagy szám volt, hogy állandóan láthattam. A közel- és távolmúlt számos eseményét ismertem meg általa, amiért természetesen hálás vagyok a hamburgi szerkesztőségnek. Első politikai élményem egy Spiegel-címlap, John Fitzgerald Kennedy-t ábrázolta – üdén, frissen, hatalmasan; ahogy azóta minden politikus szeretne kinézni -, meggyilkolása után néhány nappal jelent meg. A Spiegel képriportját tanulmányoztam az 1970-es lengyel munkásmozgalmi mozgolódásokat követőn minden jelentősebb esetben, Dúlt a détante meg a Realpolitlk, ennek ellenére a viszonylag visszafogottabb német médiából is nagyon más képe rajzolódott a világnak, mint amit itt megszokhattunk.
A Dér Spiegelben láttam tizenéves koromban két képet, ami elég jelentős hatást tett politikai gondolkodásomra. Mindkettőn a moszkvai Vörös tér látható, ugyanaz a beállítás, ugyanazok a fények, ugyanaz a pillanat. Egy deszkaemelvényen Lenin szónokol, az első képen Lev Davidovics Trockij áll a lépcsőn, kis sapkájában, radikális bőrkabátban, fenyegetően intellektuális színezetet kölcsönző cvikkeijében. A második képen is Lenin, jobb karja ugyanúgy merészen a jövőbe mutat, szájából dinamikusan freccsenő nyál fagyott meg az emulzión, ám Trockij nincs a lépcsőn. A két kép publikálása között eltelt tizenöt-húsz év.
Mikor 1993 elejétől Magyar Narancs-béli munkásságomban elkezdtem Fodor Gábort és fideszes politikai barátait Fldesz-trockistáknak hívni, nem egy feltételezett „permanens rendszerváltás” iránti vágy, vagy az erősebb elvszerűség és intellektuális vonzalmak okán tettem ezt. Már 1989-90-ben sok viccelődés ment belső fideszes körökben a Krátkij kursz (A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története. Rövid tanfolyam.) ironikus aktualizálásán. Megindult a rendes politikai párttá válás, ezzel egyidőben a folyamaton való ironizálás is, s tartott addig, míg ki nem lett onnan szekálva mindenki, akinek humorérzéke volt. Először tréfásan, később egyre többször keserű vigyorgás közepette került elő az a téma, hogy kiről hogyan fog megemlékezni az eljövendő párttörténet. 1993-ra, túl székházügyön és a kifelé még nem kommunikált jobboldali fordulaton világossá vált, lesznek emberek a legbelső körből is, akiket ki fog retusálni a jövendő pártttörténet.
A Fidesz a múlt hét végén tízéves születésnapját gyerekzsúrral, családi vasárnappal köszöntötte az Almásy téri szabadidőközpontban, illetve a kialakult hagyomány szerint a Bibó István szakkollégiumba hívták másnap az alapító atyákat közös múltidézésre. Pártelnökségi ukáz tiltotta, hogy az egykori alapítókat, négy-öt éve „árulóvá lett” – az egykor kilépő, majd az SZDSZ-be átlépő – Fodor Gábort és Molnár Pétert erre a rendezvényre meghívják. Fodort és elvbarátait, a Fidesz egykori hármas ideológiai arculatának liberális frontemberét (volt még ugye a radikális meg az alternatív arc is) erős eszközökkel igyekszenek kitörölni a szervezet történelméből. Akié a múlt, azé a jövő is orwelli gondolatának jegyében őket kiradírozzák a párttörténetből. Csisztka és perek nincsenek, de nem is övék az államhatalom. A fényképek módosításának harmincas évekbeli módszerei élnek, retusálnak, kis ecsettel kisatírozzák a felelsleges, a mai helyzetben, kampányban vállalhatatlanná vált személyeket, korszakokat, eseményeket.
A fotográfiákból nemcsak kisatírozni, de oda betenni is lehet arcokat. Ha megnézzük a Fidesz-MPP elmúlt hétvégén bejelentett országos listáját, láthatjuk az új arcokat, akik már eddig is mint egy újraálmodott párttörténet részei jelentek meg. Az új Magyar Köztársaság egyik alapító atyja, Tölgyessy Péter például az ötödik lett az új felállásban, jó helyezése mindenképpen öröm azoknak, akik drukkoltak egykor a Fidesznek, és ma is elábrándoznak néha azon, milyen jó is lenne, lett volna, ha a Fidesz-MPP minél többet megőriz egykori alapértékeiből. Tölgyessy kora és vonzalmai alapján akár már az 1989- es kerékasztal-tárgyalások során lehetett volna a fideszes, de a nagy felkészültségű alkotmányjogász az SZDSZ-hez csatlakozott, melynek 1991-92-ben elnöke is lett. Tölgyessy másfél éve lépett ki az SZDSZ-ből, leigazolása a Fidesz-MPP-hez veszteség a szabaddemokratáknak és nyereség a jobboldalnak, ugyanakkor talán mérséklő tényező is lehet a Fidesz további jobbrafordulásában. Például Tölgyessyt nehéz elképzelni, amint Torgyánnal koalíciózgat. Befutó helyekre kerültek a Fidesz-listán Isépy Támás, Surján László és Latorcai János egykori kereszténydemokraták. Egykor a Fidesz is alakiztatta a későn indululó Kereszténydemokrata Néppártot, hogy bekerülhessen az Ellenzéki Kerékasztalba, később, az Antall-kormány idején a kereszténydemokrata miniszterek, köztük Surján, kaptak az arcukba Fidesz-kritikát rendesen. Befutó fiatal demokrata lett a 86 esztendős Varga László és a botránylovag hódmezővásárhelyi ex- kereszténydemokrata polgármester Rapcsák András, aki ezek szerint majdnem olyan szinten megkapta a Fidesz-MPP vezető testületéinek bizalmát, mint Várhegyi Attila, az országos választmány elnöke, aki szolnoki polgármesterként szintén privatizációs visszaélés gyanújába került. Nincsenek viszont az országos listán befutó helyen olyan ősfideszesek, mint Rockenbauer Zoltán vagy Tirts Támás, nem indul Wachsler Támás, akinek a fideszes politikai jövőjéért már négy éve sem adott volna hajítófát sem egyetlen felkészült elemző (Wachsler a 94-es választások után a kudarcot elemezve személyes összeütközést vállalt Orbánnal), illetve a százhatvanhatodik helyet csípte meg a saját nevelésű Trombitás Zoltán Baranyából, pedig a pártközvélemény olyannak tartotta őt, mint a tokióiak a Hachiko-szobrot. (A Hachiko egy nősténykutya bronzábrázolása a japán főváros Shibuya negyedében; a fémöntvényhez kapcsolódó történet szerint az névadó kutya gazdája halála után 15 évig visszajárt a helyre, ahol nap mint nap várta a kenyéradót. A Hűség Szobra tehát.)
A Fidesz-MPP igazi kaméleon: új környezetéhez, helyzeteihez a tökélyig menően bír alkalmazkodni. Ha kell, fülbevaló, ha kell, hosszan gombos mellény és nyakkendő, ha kell suhogós melegítő, vagy akár barna ing. A politikus színész is, de a cinikusabbja, s paradox módon a becsületesebbje, tudja is ezt, és legalább magánhasználatra distancíroz a szerep és a valóság között. A Fidesz-MPP politikusai tökéletes színészek, szerepükkel maximálisan azonosulnak, kétely és fenntartás nélkül. Bajuk abban áll, hogy maguk is elhiszik: igen, ők most ezek, a pocsolyaszínre váltott kaméleon, memóriájukat megszüntetve fennen hirdetik, igen, mindig is pocsolyaszínük volt, pedig voltak, mondjuk, zöldek is. El is hiszik, amint tagadják egykori zöldségüket: nem, azok nem ők voltak, esetleg egy kaméleonnak öltözött s véletlenül arra tévedt levelibéka. A kaméleon pocsolyaszíne örök, hirdeti a kaméleon, aztán a megméretés után kiül, mondjuk, egy napsütötte sziklára, és kifehéredik. A fehér kaméleon ámulóinak pedig elmondja: ő mindig fehér kaméleon volt, nembéli lényege az állandóság. A tátott szájú hallgatóság emlékezetéből pedig kisatírozza a zöld, meg a pocsolyaszín kaméleon képét.
Aztán bekap egy legyet, de ez már egy másik történet.
Részlet a Narancs Blue kötetből
Megjelent e-könyv formában a Hónap Könyve sorozatban
http://www.ahonapkonyve.hu/Vagvolgyi-B-Andras-Narancs-Blue-d51.htm