Matuzsálemek egy diktátor ellen

Különös könyv jelent meg. Hősei aggastyánok, akik meg akarnak akadályozni egy háborút és merényletet szerveznek egy diktátor ellen. Aktív vénemberek. Hülye kódneveik vannak: Paradicsom, Cékla, Répa, Gyökér, stb. Nagyon vének. Nagyon aktívak. Böszörményi Gyula az íróval, Nógrádi Gáborral beszélt. Nógrádi Gábor nevéről gyerekkönyvek és ifjúsági regények juthatnak eszünkbe – Gyerekrablás a Palánk utcában, Petepite −, legfeljebb még filmek – Sose halunk meg, Csocsó − esetleg komédiák, versek, de felnőtteknek szóló regényeket eddig nem nem írt. A Zöldségkommandó című „politikai kalandregény” most jelent meg a könyvesboltokban.
Miért fordultál a felnőttek felé? És miért most? És miért épp „politikai kalandregénnyel”?
A válaszokat minden kérdésedre sok ember számára megadhatja a történet maga. Egy meg nem nevezett ország diktatórikusan uralkodó kormánya, miután a belső ellenzéktől megszabadult, ellenfeleit börtönbe vagy táborba zárta, esetleg megölte, most külső ellenséget keres, és háborúra készül a szomszéd ország ellen. A Generális vezetésével tizenhárom igen idős ember elhatározza, hogy megakadályozza a várható öldöklést. Miért ők? Mert ők még tudják, mit jelent, milyen szenvedést okoz, milyen értelmetlen a háború. Ezt a történetet felnőtteknek kellett elmesélnem, és népszerű műfajban, hogy sokan elolvassák, valamint most kellett elmesélnem, mert a világ számos pontján aktuális a téma, és bizony aktuális lehet hamarosan Magyarországon is.
Mire gondolsz pontosan?
„Repül a nehéz kő, ki tudja hol áll meg” – írta éppen évfordulós nagy költőnk (nem jelzem a forrást, mert kötelező tudni), és ugyanezt mondom én is. „Repül a nehéz kő…” Ha egy ország vezetése magához kaparint minden hatalmat, láncra köti a média javát, demagógiával belenyúl az emberek agyába, azaz eteti legtitkosabb félelmeiket és legvadabb vágyálmaikat, hogy megszerezze a szavazatukat, akkor elindítja a szokásos történelmi távlatok lavináját: diktatúra, belső ellenfél megsemmisítése, külső ellenség keresése, háború. Persze szó sincs róla, hogy egy ilyen kis ország, mint a miénk egyedül „kard ki kard”-ot játszik. Mindig kell egy Nagy Testvér, aki felbiztatja, magához emeli, és a szakadékba rántja, ahogy ez megtörtént tizennégyben és harmincnyolcban. No, de most maradjunk a regénynél, és a rémlátásokat hagyjuk TGM-re, ha lehet!
Lehet, bár a háború kérdése fontosabb és izgalmasabb, mint bármelyik regény, nem?
Dehogynem! Csakhogy mi írók vagyunk, az írás a mesterségünk és a dolgunk nem az aktuális politikai machinációk méregetése. Ha írunk egy ilyen könyvet, mint a Zöldségkommandó, az csak egy kiáltás, amely kiáltás talán nem is hallatszik a zajban.
Akkor miért írjuk, vagyis írod?
Ezt kérdezem én is magamtól… De most komolyan: ez számomra néha a legnehezebb kérdés. Miért írtam sok-sok évtizeddel ezelőtt olyan verseket, amelyeknek politikai üzenetük volt? Miért írok cikkeket, glosszákat, esszéket ma is, ha valami felháborít, vagy támad egy igaznak vélt gondolatom? És miért írnak a többiek, írók, újságírók, filozófusok, politológusok, gondolkodók? Elfelejtették, elfelejtettük mennyire értelmetlen, reménytelen, béna az autokrata hatalommal szemben a szó? Elfelejtettük, mi lett a sorsa a múltban azoknak, akik talán nálunk is világosabban és élesebben fogalmazták meg a tiltakozásukat a diktatúra ellen? Bálint Györgyöt, Carl von Ossietzkyt, vagy éppen a közelmúltban, tőlünk keletre meggyilkolt ellenzéki újságírókat elfelejtettük? Most jó lenne valami biztató érvet mondani, hogy mégis érdemes írni, de nem tudok.
Minden kételyed ellenére, az tény, hogy aki egy kétszáz oldalas regényt ír a háború ellen, az hisz az írott szó erejében. No, de most valóban visszatérve a hamarosan megjelenő könyvre: mit tehetnek az öregek, hogy megakadályozzák a háborút?
Nem árulhatom el a részleteket, a fordulatokat, ezt ugye megérted, de annyi elmondható, hogy akad köztük egykori tábornok, kém, orvos, balerina, pilóta, irodalomtanár és bíró. A fordulatok gyakran humorosak, és bizony még a love story sem hiányzik a sztoriból, bár a szerelemre lobbant pár együttes életkora százhetven év. Az összeesküvőknek egyébként sokat „segít”, hogy igencsak benne vannak a korban, hiszen ki gyanakszik egy kilencven éves aggastyánra, egy tolószékes apókára, egy bottal botladozó asszonyra, vagy egy világtalanra, akit a kutyája vezet? Persze ez egy mese, példabeszéd… Ámbátor, ami igaz, az igaz: az idős emberek igen sok mindenre képesek, amit ki sem néznénk belőlük. Nincs igaza Kellér Dezsőnek abban, hogy az öregségnek semmi előnye nincs. Én hetven éves vagyok, tehát joggal állíthatom, hogy van. Sok van. Például, amit Ungvári Tamás mondott: pici a kockázat, nagy a szabadság.