A szuverenitás mitosza

Szentiványi István
A szuverenitás jelszavának most szezonja van: nálunk már jó ideje favorit, de Európában is egyre inkább teret nyer. Kevés fogalom van, amely hosszú története folyamán annyi jelentésváltozáson ment volna át és amelynek ma is sokféle, nem csak árnyalatokban, hanem sokszor lényegét tekintve is egymásnak ellentmondó tartalma van. Nem célunk egy részletes fogalomtörténeti áttekintés, de egy rövid vázlat rávilágíthat arra a viszonylagosságra, ami a fogalom mai használatában is tettenérhető.
Ha a fogalom eredetét kutatjuk, akkor az i.sz. II. században élt Marcellus Ulpius római jogtudósig látunk el, akinek ugyan művei nem maradtak fenn, de követői írásaiból rekonstruálható az álláspontja. Ha jól értelmezzük a többszörös áttételeken keresztül hozzánk eljutó üzenetet, akkor ő volt az, aki a császárt, a Birodalom feltétlen urát tekintette szuverénnek, azaz a legfelsőbb, mások által nem ellenőrzött hatalom birtokosának. Ő alapozta meg azt a középkor végéig uralkodó álláspontot, miszerint szuverénnek nem a nemzetet, országot vagy birodalmat, hanem egy személyt, jelesen az uralkodót tekintjük, akinek korlátlan hatalmát földi kényszerek nem korlátozzák és aki fölött elvileg csak a Jóisten áll. Ez persze inkább csak elméletileg volt igaz, hiszen a fejlett feudális társadalmakban sem volt korlátlan ez a hatalom: mind az egyes törvények (Magna Charta, Aranybulla stb.), mind a feudális arisztokrácia privilégiumai és intézményesített képviseleti szervei, majd később a karok és rendek befolyása határt szabott a szuverén uralkodó korlátlan hatalomgyakorlásának.
Előbb a gyakorlatban erodálodott, majd a felvilágosodás kiemelkedő gondolkodói szellemileg is aláásták a szuverenitás másfél évezreden át uralkodó eszméjét. Ekkor történt meg, hogy a szuverént szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt letaszították a trónról és a népet ruházták fel a korlátlan hatalom birtoklásával. Innentől kezdve a legitim hatalom forrása a nép, ettől az értékes tulajdonától senki nem foszthatja meg, bár a nép a természettől származó jogát átruházhatja képviselőire, akiktől azt azonban jogában állt bármikor visszavenni.
A klasszikus liberális John Stuart Mill, ahogy az egy igazi liberálistól elvárható, az egyénben találta meg a szuverenitás valódi birtokosát. Számára nem az absztrakt nép vagy ország, hanem az egyén önrendelkezése volt a hatalom legitim forrása, tehát számára az autonomy személyiség, az egyén az igazi szuverén. A nép szuverenitás sok-sok egyéni döntés eredménye, az egyéni szuverén döntések eredője.
A nemzetközi jogban némileg más utat követett a fogalom fejlődése. A döntő fordulat a harmincéves háborút lezáró Vesztfáliai béke (1648) szellemiségében gyökerezik. A Vesztfáliai béke fontos előzménye az augsburgi vallásbéke (1551), amely kimondta, hogy “cuius reio, eius religio” (akié a terület, azé a vallás). Ez alapozta meg a korábban erősen függő és alárendelt választófejedelmek valódi önállóságát és saját területük feletti korlátlan fennhatóságát. Mindezt megerősítette és évszázadokig a nemzetközi rend alapjává tette a vesztfáliai béke, amely létrehozta a területi integritás (más szóval a határok sérthetetlensége) ill. a belügyekbe való be nem vatkozás elveit.
Ezek persze olyan posztulátumok voltak, amiket a történelem folyamán számos alkalommal megsértettek, mondhatnánk, hogy többször vettek semmibe mintsem tartottak tiszteletben. Mégis ezek váltak a nemzetközileg elfogadott, számonkérhető szabályokká, amelyek mindaddig kifogástalanul működtek, amíg a nemzetközi rend fenntartásának nem akadt erős kihívója, aki több hasznot remélt e szabályok felrúgásától, mindt betartásából. Az ENSZ a mai napig missziója szerint e rend fenntartásán őrködik, bár látjuk, hogy erőfeszítéseit nem mindig kíséri siker.
Bármennyi kudarc övezi ezen elvek betartását, nem puszta naivitás vagy megmosolyogtató idealizmus ragaszkodni hozzájuk. Még mindig jobb fenntartani szabályként ezeket az elveket, mint csalódottan lemondani róluk és a dzsungel törvényeinek vagy az erősek jogának kiszolgáltatni a világot.
A nemzetközi jog a szuverenitást nem az egyénekhez és még csak nem is a népekhez, hanem alapesetben az országokhoz társítja. Általános egyetértés van azt illetően, hogy ma egy ország szuverenitását négy komponens együttes jelenléte konstituálja. Azon ország tekinthető szuverénnek, amely a fennhatóságát egy adott területen élő teljes népesség fölött egyedül és korlátozásmentesen gyakorolja és nemzetközi elismeréssel rendelkezik.
Ez persze egy tankönyvi eset, bár az ENSZ tagállamainak túlnyomó többségére ráillik, mégis számtalan zavarbaejtő esetet produkál az élet.
A történelem számos példát ismer, amikor a nemzetközi közösség szuverénnek ismer el országot, persze az esetek többségében inkább csak egy kormányt, amely egyáltalán nem gyakorol fennhatóságot saját területe és népessége fölött. A második világháború idején számos emigráns kormány létezett (főleg Londonban), akiket a Szövetségesek szuverénnek tekintettek, nemzetközi szerződéseket kötöttek velük, jóllehet gyakorlatban semmilyen fennhatóságot nem gyakoroltak saját országuk területe és népessége felett. Sokáig a nyugati világban a tajvani Kínai Köztársaságot tekintették egész Kína szuverén kormányának, még az ENSZ Biztonsági Tanácsában is állandó tagsággal rendelkeztek 1946-71 között, jóllehet a nagy Kínának csak egy kis töredékére, Tajvan szigetére terjedt ki a tényleges fennhatóságuk. Sok ország egy szuverén ország képviseletének tekinti a Palesztin Nemzeti Hatóságot, amelynek csak nagyon korlátozott fennhatósága van az általa felügyelt, ám sok ország által elismert terület felett. Vannak szép számmal olyan országok, amelyek területének egy része tartós megszállás és idegen fennhatóság alatt áll, mégis szuverénnek tekintjük őket. Csak példaképpen említünk néhányat Európából: Ciprus, Moldávia, Ukrajna, Georgia (Grúzia).
A nemzetközi elismerés sem ad egyértelmű útbaigazítást, bár a szélső esetek nem váltanak ki igazi vitát. Általában nem kérdőjelezzük meg a szuverenitását a világ legtöbb országa által elismert országoknak. A másik végletet azok az “országok” képviselik, amelyeket senki vagy csak egy-két ország ismert el. Az ő esetükben pedig kézenfekvő, hogy kételkedjünk a valódi szuverenitásban: ilyen az Észak-Ciprusi Török Köztársaság, amelyet csak Törökország ismert el, vagy Abházia, Dnyesztermenti Köztársaság, Dél-Oszétia vagy Hegyi Karabah, amelyeket csak egy vagy néhány ország ismert még el.
Igazán fogas kérdésnek számít Koszovó szuverenitása is, amit ugyan mostanáig 115 ország ismert el szuverén államként (az az ENSZ tagállamok jelentős többsége), ugyanakkor a Biztonsági Tanács két fontos állandó tagállama (Oroszország és Kína) valamint több EU-tagállam (Spanyolország, Románia, Szlovákia, Görögország, Ciprus) nem ismerte még el szuverenitását. Tehát nem csak az elismerések számának, hanem azok összetételének is komoly jelentősége van.
Eddig beszéltünk a szuverenitás formai ismérveiről, ideje, hogy a tartalmi oldalról is megvizsgáljuk a kérdést. Van-e egyáltalán a fogalom eredeti értelmének megfelelő tartalmú szuverenitás a mai globalizált világban. Máshogy megfogalmazva: létezik-e olyan ország, amely érdekeit külső kényszerek nélkül korlátlanul tudja érvényesíteni? Az az állításom, hogy a klasszikus szuverenista hatalomgyakorlás ebben az abszolút formában soha nem létezett és modern világunkban pedig még kevésbé lehetséges. Azaz egyetlen ország sem képes az érdekeit a külső és belső kényszerek és korlátok figyelembevétele nélkül érvényesíteni. Természetesen az egyes országok érdekérvényesítési képessége nagyonis eltérő, amely nagy mértékben függ az adott ország gazdasági teljesítményétől, szövetségi rendszerétől, katonai képességeitől, diplomáciájának felkészültségétől és hatékonyságától és geostratégiai helyezetétől. Nyilvánvaló, hogy az Amerikai Egyesült Államok nagyon erős érdekérvényesítési képességgel rendelkezik, de az elmúlt évek tapasztalatai azt is bizonyították, hogy ennek az érdekérvényesítésnek nagyon erős külső és belső korlátai vannak. Az amerikai külpolitika stratégiai kudarcai világosan megmutatták azokat a határokat, amelyeket a világ vezető hatalma sem tudott átlépni.
Sokan úgy vélik, hogy a diktátorok nagyobb cselekvési szabadsággal, azaz szuverenitással rendelkeznek mint a demokratikus államok, mert legalább a belső korlátokkal (közvélemény, ellenzék, alkotmány stb.) nem kell számolniuk. Kim Dzsong Un belpolitikai mozgástere valóban nagyobb mint bármely demokratikusan megválasztott vezetőé, de valószínűleg még neki is számolnia kell bizonyos belső ellenállással. Erre utalnak a gyakori véres leszámolások a rendszeren belül. Bár Kim folyamatosan teszteli a nemzetközi közösség türelmét a nukleáris kísérletekkel, arra azért vigyáz, hogy a vörös vonalat ne lépje át. Nemzetközi téren a mozgástere meglehetősen szűk, a tét számára a fennmaradás és folyamatosan ügyelnie kell arra, hogy kihívó lépései ne vezessenk rendszerének összeomlásához. Szuverenitása tehát csak látszólag erős, valójában nagyonis korlátozott.
A szuverenitás tehát semmiképpen sem jelent korlátlan külpolitikai cselekvőképességet, hanem nagyonis viszonylagos, számos külső és belső tényező korlátozza. A külpolitikai cselekvőképességnek nagyon fontos belső korlátai is vannak. A demokratikus jogállamokban az állam nevében eljáró kormány figyelembe kell, hogy vegye a közvélemény elvárásait., amire viszont komoly hatással van a független média, ma már egyre inkább a közösségi média is, az ellenzéki pártok, a nem kormányzati szervezetek és a civil társadalmi szerveződések. Gyakran idézett példa a Francia Köztársaság kivonulásának története Algériából vagy az Egyesült Államok vietnámi kudarca. Egyikük sem a harctéren szenvedett vereséget, hanem sokkal inkább az otthoni közvélemény előtt volt kénytelen letenni a fegyvert. Korlátozhatja a szuverenitást az Alkotmány vagy egyes alkotmányerejű döntések (például a német alaptörvény nyagyon szigorú feltételekhez köti a katonai erő más országokban történő alkalmazását, egyes semleges országokban alkotmányos szabályok zárják ki egy katonai szövetséghez csatlakozást, Japánban pedig alkotmányos korlátozások érvényesek a haderőfejlesztésre stb.).
A szuverenitás igazi korlátai mégis első sorban külsődlegesek. A nemzetközi jog valamint a nemzetközi szerződések ha nem is nagyon szűk határok között, de kijelölik minden ország mozgásterét. Ezt a mozgásteret természetesen nem kis részben meghatározza az adott ország gazdasági teljesítménye, katonai potenciálja, szövetségi rendszere vagy éppen annak hiánya, geostratégiai helyzete. A szuverenitás tartalmára és terjedelmére hatással van a történelmi múlt, a hagyományok, a kulturális és társadalmi mintázatok. Tehát nagyon sokféle összetevője van a szuverenitásnak, de senki nem rendelkezik korlátlan szuverenitással.
A nemzetközi szerevzetekben viselt tagság mind – ugyan eltérő mértékű – kötelezettséggel, azaz szuverenitáskorlátozással jár. Egyes nemzetközi szervezetek, mint pl. az ENSZ, Európa Tanács, EBESZ, OECD, WTO stb. tagjaira nézve kötelező, sőt akár szankcionálható szabályokat fektetnek le, amelyeket persze a tagok önkánt vállalnak, belső jogrendjükbe beillesztenek, de ettől még a mozgásszabadságuk határait ezek a szabályok világosan kijelölik.
Még inkább igaz ez az integrációs szerevezetekre, ezek közül is első sorban az Európai Unióra, amely eredetileg egy kormányközi nemzetközi szervezetnek indult, de ma már úton van a laza államszövetségi működés felé. Az EU szabályozói tevékenysége kiterjed olyan területekre is, amelyek korábban kizárólagos nemzetállami kompetenciába tartoztak, így első sorban a gazdasági élet területén a legfőbb normaalkotóvá vált. Rendeletei közvetlenül hatályosak a tagállamokban és kötelezően alkalmazandóak, nem kívánják meg a belső jogi kihírdetést sem. Nem véletlen, hogy az európai szuverenisták első számú közellenségnek tekintik az EU-t és legfőbb célkitűzésüknek a nemzeti szuverenitás visszaszerzését, a közösségi kompetenciák tagállami hatásákörbe helyezését tekintik.
Még szakmai cikkekben és tanulmányokban is gyakran találkozunk azzal a félrevezető megfogalmazással, hogy a tagállamok csatlakozásukkal lemondtak szuverenitásuk egy részéről és azt átengedték az EU intézményeinek. Ez azonban nem igaz, mert néhány kivételtől eltekintve nem mondtak le a szuverenitás semmilyen részéről és nem is engedték át azt az EU közösségi intézményeinek, hanem szuverenitásuk bizonyos részét közösen gyakorolják a többi tagállammal. Az egyéni tagállami döntés jelentősége valóban csökken, de ezzel szemben ugyanezek a tagállamok beleszólást kapnak a többi tagállamot is érintő döntésekbe, azaz részesei más tagállamok szuverenitásának. Amit elveszítenek a réven, azt bőségesen megynerik a vámon. Mindez jelentősen kárpótolja őket azért a veszteségért, hogy bizonyos területeken – hangsúlyozom, hogy nem a személytelen EU, hanem – a tagállamok közössége a tagállamokban választott EP képviselőkkel együtt hozza meg a döntést.
Mindezek a példák is azt igazolják, hogy a teljes, tankönyvi értelemben vett, mondhatnánk ideáltipikus szuverenitás a mai világban puszta illúzió. Ám ez nem jelenti azt, hogy ne lenne a fogalomnak mágikus vonzereje, olykor hipnotikus hatása a közvéleményre. A szuverenitás fogalma mint harci jelszó, mozgósító hívószó, ma újból reneszánszát éli. Ennek a fogalomnak az előtérbe kerülése válságtünet – azért népszerű, mert nagy a kiábrándultság, nő az elégedetlenség a fennálló viszonyokkal szemben, az emberek a bajokra gyorsan ható orvosságot keresnek.
Közel száz évvel ezelőtt a weimari köztársaság végzetét éppen iyen közhangulat előzte meg és nem véletlen, hogy a korszak egyik meghatározó hívószava, a szélsőjobboldalnak pedig a csatakiáltása ugyancsak a szuverenitás visszaszerzése volt. Ennek természetesen voltak nagyonis érthető okai, hiszen a Versailles-I béke ténylegesen megfosztotta Németországot számos függetlenségi attributumtól és területének egy részét is idegen megszállás alatt állt, más részét pedig a győztesek önkényesen demilitarizálták. Ebben a helyzetben teljesen ésszerű és legitim törekvés volt a nemzeti önállóság helyreállítása, amelyre érthető okokbóla teljes politikai spektrum, a szociáldemokratáktól a liberálisokon át a konzervatívokig törekedett. A zseniális német külügyminiszter, Gustav Stresemann erőfeszítéseinek köszönhetően tárgyalásos úton Németország nagy sikereket ért el a nemzetközi jogi értelemben vett szuverenitás helyreállításában, jóllehet ez nem miden téren sikerült..
Ez azonban a szuverenitás iránt messianisztikus várakozásokat tápláló tömegek számára édeskevés volt. Mert addigra a szuverenitás már nem egyszerűen nemzeti függetlenséget, önállóságot jelentett, hanem mitikus erővel rendelkező vágykép volt, a vereségért és a megalázásért a német népnek kijáró jóvátétel.
Ennek a szuverenitás fogalomnak a konzervatív gondolkodók körében kiemelkedő teoretikusa is akadt Carl Schmitt jogtudós személyében.
Schmitt a szuverenitás gyökereit az akaratban találta meg. Szuverén az, aki akar valamit és paranccsal eléri azt. Ezért szuverénnek csak az a hatalom tekinthető, amelyik rendelkezik a rendkívüli állapot kihírdetésének jogával és képes azt gyakorloni is, azaz korlátok nélkül valósíthatja meg parancsok révén az akaratát.
A nemzetiszocialisták számára is kulcskérdés volt a szuverenitás. Hitler a Mein Kampf-ban a feltétlen szuverenitás megszerzéséről beszél, ami értelmezése szerint az önfenntartás (nemzeti autarkhia) képességén valamint katonailag biztonságot nyújtó jelentős élettér birtoklásán alapul. A szuverenitás szerinte a nagyok és erősek privilégiuma, a kisállamok szuverenitásáról beszélni is nevetséges.
A metafizikai tartalommal felruházott szuverenitás fogalmának nem csak Németországban jutott fontos szerep. A korszak szélsőjobboldali mozgalmaiban mindenütt középponti fogalom volt: a francia Action Francaise-tól az olasz fasizmusig. Bizonyos, hogy a szuverenitás mitosza és a visszaélés e mítosszal maga is hozzájárult a második világháború szörnyű tragédiájához, ez pedig hosszú időre diszkreditálta a szuverenitás mitikus értelmezését, legalábbis Európában. A Kelet-Nyugati szembenállás olyan törésvonalat hozott létre és olyan fenyegetést jelentett, ami szintén háttérbe szorította a fogalom olyan értelmezését, amely gyengítette volna a szövetségesek összetartását vagy védelmi képességeit. Ellenben nagyonis jótékonyan hatott a megbékélési és koalícióépítési vagy éppen integrációs törekvésekre.
Ma újból előtérbe kerül a szuverenitás mint olyan hívószó, amelyre fogékonyan reagálnak a nacionalisták, populisták, eurószkeptikusok és antiglobalisták, azaz mindazok, akik ellensges érzelmekkel viseltetnek a liberális demokrácia értékrendjével és intézményrendszerével szemben. A liberális demokrácia erejét és életrevalóságát mindig is az bizonyította, hogy korlátozás nélkül teret engedett önmaga bírálatának, a nyílt vitát választotta ellenfeleivel szemben és a vita tanulságait önkorrekciós mechanizmusai révén beépítette rendszerébe. Bíztathatnánk magunkat azzal, hogy egyszer már sikeresen megbírkózott a szuverenitás mitoszával is, miért lenne ez most másképp? Ehhez az állásponthoz kell némi optimizmus, mert most ez a küzdelem nem áll igazán jól. A szuverenitás jelszavával vitték győzelemre a kilépéspártiak a Brexit-et, a szélsőjobboldal mindeütt az elvesztett szuverenitásra hivatkozva támadja az EU-t és persze az áruló eliteket, a francia Front National-tól a holland Szabadságpárton át a német AfD-ig. Nagyon hasonló szellemi municiót használ a magyar “szabadságharc” Brüsszel ellen és a lengyel kormány EU-ellenes retorikája is erre épül. A példákat sajnos még nagyon hosszan lehetne sorolni, de már ennyi is elégségesen bizonyítja, hogya szuverenitás mitosza tetszhalotti állapotából feltámadt és készen áll arra, hogy az “áruló és korrupt, nemzetietlen, globalista elitek” kezéből kicsavarja a hatalmat és a szuverenitás szent ereklyéjét visszahelyezze a feltétlen nemzeti függetlenség oltárára.
Amennyire kidolgozott és retorikaiag jól felépített a szuverenisták bírálata a jelenlegi helyzetről, annyira homályos és bizonytalan az az ajánlat, amivel a kecsegtetik követőiket. Mi fog történni, ha ők győznek? Miért lesz jó és kinek lesz jó, ha így lesz?
Az egyes belpolitikai ajánlatokkal itt most nem foglalkozunk, elég annyit megjegyezni, hogy azok sokfélék és gyakran egymással is ellentétesek, talán csak annyi a közös bennük, hogy általában irreálisak.
Más a helyzet a szuverenisták külpolitikai viziójával kapcsolatban. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy ők a nemzetek Európájában hisznek és elutasítanak mindent, ami a szigorúan vett kormányközi együttműködésen túlmutat. A fő ellenség természetesen a föderális Európa eszméje, de már az integráció jelenlegi szintje is elfogadhatatlan számukra. Egyetértenek abban, hogy a közösen gyakorolt kompetenciák jelentős részét vissza kell utalni nemzetállami hatáskörbe, de azon azért vita van közöttük is, hogy pontosan melyeket.
Nyilvánvaló, hogy a nemzetek Európája koncepciónak leginkább a vesztfáliai békétől a második világháborúi uralkodó időszak felel meg, amely az európai hatalmak erőegyensúlyán alapult. Tényleg olyan ideális volt ez az állapot?
Nem ez vezetett el két rettenetes világégéshez, népírtáshoz, tengernyi szenvedéshez? Nem ennek a korszaknak volt az a kézenfekvő tanulsága, hogy lépjünk túl rajta az integráció révén? Nem ezek a tanulságok vezettek el a német-francia megbékéléshez, a Schuman-tervhez majd az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó a Római Szerződéshez?
Ha tényleg ehhez akarunk visszatérni, akkor a Brexit az irányadó modell számunkra. Lássuk be, hogy a kilépés az egyetlen igazi visszatérés a nemzetállami keretekhez. Ez most Nagy-Britanniában folyamatban van, tapasztalataink a hosszútávú hatásokról még nincsenek, de azért a kockázatok már most is felbecsülhetők. Nem véletlen, hogy folyamatosan erősödik az a tábor, amely új népszavazást követel a brit EU-tagságról.
Nem minden szuverenista kilépéspárti, bár szinte mindegyik eljátszik ezzel a gondolattal is. A keleti szuverenisták, nem kis részben financiális opportunizmusuk miatt, egyáltalán nem kívánnak kilépni, mert nagyonis szükségük van azokra a tetemes pénzügyi transzferekre, amelyekben a tagság jogán részesülnek. Ők igazából egy a la carte Európai Uniót szeretnének, ahol a jogokhoz nem társulnak valódi kötelezettségek és mindenki önkéntesen dönti el, hogy mit vállal az Unió joganyagából vagy értékrendjéből. Ugyanakkor a pénzügyi támogatáskról nem szeretnének lemondani, mert tisztában vannak annak súlyos nemzetgazdasági következményeivel . Könnyű megérteni ennek az alapvetően nemzeti önzésen alapuló álláspontnak az értelmét, csak nehéz vele egyetérteni. Vajon miért lenne érdeke ez a nettó befizető tagállamoknak vagy azoknak, akik nem részesülnek a pénzeső áldásaiból. Ők nem azért hozták létre az Európai Uniót vagy csatlakoztak hozzá, hogy pótlólagos költségvetési forrásokhoz jussanak, hanem gazdasági, politikai és kulturális érdekeik előmozdításáért és értékeik megvédéséért és fenntartásért. A szuverenisták ajánlata a többiek számára tehát nem vonzó alternativa, nincs okuk rá, hogy komolyan mérlegeljék, még kevesebbb, hogy elfogadják.
Lépjünk tovább eggyel. Mi van akkor, ha az EU összes vagy számos tagállamában, köztük a meghatározó nagy tagállamokban jut hatalomra a szuverenitás eszméje.
Minden bizonnyal ez a legrosszabb forgatókönyv számunkra. Ez vagy az Európai Unió azonnali szétesésével járna, annak minden negativ következményével együtt. Ahogy a társasjátékokba gyakran előfordul: vissza az első kockára, ahonnan az egész integrációs folyamat elindult, mert az azt megelőző modell teljes csődöt mondott. Természetesen az is elképzelhető, hogy még ebben az esteben sem következne be az EU szétesése, de értelme mindenképpen erőteljesen megkérdőjeleződne, még a keleti szuverenisták és szabadságharcosok számára is. Mert ha ezek az erők kerülnek kormányrúdhoz a tagállamok többségében, akkor alighanem gyorsan véget vetnének a nagyvonalú kohéziós politikának és támogatási rendszereknek, aminek igazi vesztesei éppen a keleti tagállamok lennének.
Ez a veszély még nem közvetlen és jelenlévő, de már úgy sem beszélhetünk róla, mintha egyáltalán nem is létezne. Ezeket a kockázatokat érdemes mérlegelnie a magyar külpolitikának és a tanulságokat megfontolva tervezni meg a cselekvést.
Egy angol bölcsesség szerint, ha gödörben vagy és ki akarsz onnan jutni, akkor ne áss tovább. Ha eljutunk oda, hogy nekünk nem érdekünk a szuverenista tábor erősödése Európában, akkor nem helyes ezt a zászlót lengetnünk. Sokunknak elvi, értékrendi fenntartása is van a szuverenitás mitoszával és főleg e mitosz kufáraival szemben, de erre sincs szükség ahhoz, hogy belássuk: ez számunkra pragmatikus okokból is káros és veszélyes mitosz. Ha múltunkból nem is tudunk tanulni, legalább a jelenkor tenednciáit kíséreljük meg értelmezni, megfejteni.
Történelmünk arra tanít minket, hogy amikor mitoszokra, illúziókra építettük külpolitikánkat, akkor mindg elbuktunk. Most végre van esélyünk a győzelemre, de csak akkor, ha mitoszok, köztük a szuverenitás mitosza, nem homályosítják el látásunkat.
Meggyőződésem, hogy a XXI. századi magyar külpolitikának a nemzeti függetlenség patrióta felfogásán, hagyományaink tiszteletén, értékeink ápolásán és megőrzésén, érdekeink józan képviseletén kell alapulnia. Nem akkor lesz Magyarország az első, ha lépten-nyomon ezt hajtogatjuk, hanem akkor, ha képesek leszünk érdekeink és értékeink egészséges összhangját megteremteni és azt következetesen, illúziók nélkül képviselni.

Illusztráció: Halász Géza mozgója